VIII. fejezet

Látomás

*Kirstin*
 

- Mi van!? – Kiáltottam, majd próbáltam visszább venni a hangerőből, nehogy mindenki minket nézzen. – Nem tudod, ki az a William? És senkit nem kértél, hogy jöjjön oda?

- Fogalmam sincs. – Rázta meg a fejét. Ezzel a mondattal sikerült nagyon felidegesítenie.

- De akkor ki volt az, aki… De ez nem… - Nem igazán voltam tisztában azzal, hova akarok kilyukadni, csak azzal, ez nem lehet valóságos. Ugyan William őszintének tűnt, viszont… Nem. Ez egyszerűen nem lehet. Ilyen nincs.

- Figyelj! – Egyik kezét a vállamra tette, másikkal pedig az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejemet. – Nyugodj meg! Ki fogom deríteni, ki volt az, oké?

- De hogyan nyugodjak meg? – Tettem fel a kérdésemet olyan nyugodtan, amennyire csak telt tőlem. – Én most akarom tudni, ki az…

- Lassíts! – Állt fel. – Figyelj! Tény, fogalmam sincs, hol kezdjem, és most nem is menne… Majd talán holnap, oké? – Nézett rám kérlelőn, miközben én is felkeltem, és lassan elindultunk.

- Jó. – Bólintottam rá némi hallgatás után. – De azt nem ígérem meg, hogy én nem fogom keresni…

- Szerintem jobb lenne, ha most hazamennél, és megnyugodnál, utána pedig majd beszélünk. Rendben? – Érdeklődött, mire én bólintottam. – Akkor mit szólnál, ha abban a cukrászdában találkoznánk nálatok?

- Megbeszéltük. – Öleltem meg még egyszer Caius-t, mielőtt másfelé vettük az utunkat.

***

A hazafelé tartó hosszú vonatút alatt teljesen elfáradtam, ugyanis kicsit sokáig tartott, míg Kanadába értünk. Legközelebb lehet, valami gyorsabb járművet fogok választani, például repülőgépet. Ugyan alapvetően még kibírtam volna ezt a sok időt, viszont nagyjából félúton lerobbant a vonat, így még plusz két órát késtünk. Meg az a sok átszállás…

Szinte alig voltam magamnál, amikor Sault Ste. Marie kanadai részén leszálltam a vonatról, és hazafelé indultam. Mivel nem volt nálam elég pénz, hogy taxit hívjak, így buszra szálltam. Mivel odáig nem ment el a busz, ahol laktam, így muszáj volt gyalog továbbmennem.

Minden utca kihalt volt, mikor végigmentem rajtuk. Sehol nem járkált egy lélek sem, nekem azonban mégis olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Akárhányszor néztem hátra, mindig csak azt tapasztaltam, a szél mozgat meg valamit az úton.

Még pár métert haladtam előre, majd befordultam egy sikátorba, mert arrafelé gyorsabban tudtam hazajutni. Itt sötét volt, ám ez egyáltalán nem zavart, hisz mindig is szerettem a veszélyes, sötét helyeket.

Talán a sikátor felénél járhattam, amikor fájdalom nyilallt a testembe, én pedig négykézlábra estem. Zihálva vettem a levegőt az ijedségtől. Hallottam, ahogy cipősarkak kopognak, de nem volt erőm megnézni, merről jön a hang, vagy ki lehet az. A fájdalom minden figyelmemet lekötötte, utána viszont csak hideget éreztem a bőrömön.

Ezután – magam sem tudom, hogyan – már álló helyzetben találtam magam, előttem pedig egy feketébe öltözött alak ment. Háttal volt nekem, így nem láthattam az arcát. Ahogy távolodott, úgy kezdett eltűnni a bizsergés a tetoválásaim mentén. Valamiért az illető után mentem. Nem akartam követni, de nem tudtam megálljt parancsolni a lábaimnak. Egészen az utca végéig követtem azt az alakot, ott pedig rávetettem magam.

Mi ez az egész? Én magamtól nem csinálnék ilyet soha… Mintha nem is én lettem volna. Mintha valaki más irányította volna a tetteimet.

Hátulról fojtogattam az alattam fekvő férfit. De miért? Semmi okom nem volt rá. Ő kétségbeesetten próbált szabadulni szorításomból, ám én nem hagytam. A kapucni, ami a fejére volt húzva, lecsúszott, és felfedte kócos, barna haját. Az egyik ujjamon lévő, aranyszínű, furcsa mintákkal díszített gyűrű felsértette a bőrét, így vékony csíkban folyt végig a vére a kezemen.

Kezeit hirtelen csuklóim köré fonta. Mivel erre nem számítottam, ő elszakította kezemet a torkától, és arrébb lökött. Megpróbált felkelni, ám mielőtt ezt megtehette volna, én a mellkasára térdeltem. Visszahanyatlott a talajra, aztán a derekára ültem. Ujjaim ismét a nyaka köré fonódtak. Eddig nem néztem rá az arcára, ám most valamiért mégis kék szemeibe néztem. A vér is meghűlt bennem, amikor rájöttem, ki ő.

- Caius! – Kiáltottam összeesve, zokogva. Hangom visszhangzott a sikátor falai között. Átfordultam az oldalamra, és magam köré fontam karjaimat. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon, amint az előbb történtekre gondoltam. Megfordultam, hogy ránézhessek, de ő már nem volt ott. Ráadásul nem is a kis utca végén voltam, hanem még csak a közepén.

Arcom elé emeltem a kezem, és észrevettem, nem véres. Pedig én az előbb… És a gyűrű… Hova lett az a gyűrű, ami az ujjamon volt? Volt rajtam egyáltalán? Bár nem is tűnt ismerősnek… Az enyém volt egyáltalán?

Rémülten pattantam fel, majd hátamat az egyik falnak vetettem. Éreztem, amint egy kiálló tégla felsérti a bőrömet. Zihálva néztem jobbra-balra. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, mi ez az egész. Senki nem volt itt rajtam kívül, de ha lett is volna, akkor ilyen gyorsan nem lett volna képes eltűnni innen.

A hideget, amit egész idő alatt éreztem, rájöttem, csak a legújabb tetoválásomnál tapasztaltam. Ugyan beletelt egy kis időbe, mire ezt felfogtam, de sikerült. A vállamra pillantottam, és észrevettem, ahogy a halvány csillogás lassan eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott.

Ülő helyzetbe csúsztam. Térdeimet felhúztam, és könyökömmel támaszkodtam rájuk, miközben tenyerembe temettem az arcomat. Hiába törtem a fejem, semmi nem jutott eszembe, mi történhetett.

Kizárólag Caius ijedt, kék szemeit láttam magam előtt, miközben én fojtogattam. Csakhogy ez nem lehetett valóság, mert én soha nem tennék ilyet, vagy ehhez hasonlót egy ártatlan emberrel. Legfeljebb csak akkor, ha mondjuk meg akar ölni engem, vagy hasonló… Caius-t meg száz százalék, hogy nem bántanám. Nem lennék rá képes. Ő volt az egyetlen, aki valaha is megértett, és gyakorlatilag befogadott…

Nagyon lassan kezdett felszállni a sűrű köd az agyamból, és sikerült kissé lehiggadnom. Felkeltem, és továbbindultam. Lehajtott fejjel sétáltam végig az utcákon. Eközben eleredt az eső, ám nem érdekelt, elázok-e. Egyfolytában törtem a fejem, mi történhetett a sikátorban…

Az nem én voltam, ez biztos. Nem arról volt szó, hogy nem önmagam voltam, hanem arról, nem én voltam. Nem lehettem… Ráadásul, mintha nem is a valóságban lettem volna… Nem a jelenben… Sokkal inkább a jövőben. Közeliben vagy távoliban? Fogalmam sem volt. De éreztem, ez még ezután fog megtörténni…

Viszont, ha tényleg nem én támadtam vagy támadok majd rá, hanem valaki más, akkor vajon ki? És miért támadná meg Caius-t, aki nem ártana senkinek? És ha ez a jövő, akkor ez egy látomás volt? Amit az újabb tetoválásom idézett elő? Vagy sokkal inkább egy tévképzet? Talán csak a fáradság tette mindezt?