IV. fejezet

William

*Kirstin*

A tengerparton álltam. A szél enyhén fújt, miközben bele-belekapott a hajamba. A nap sugarai majdhogynem égették a bőrömet. Csukott szemmel álltam egyhelyben, a tenger hullámai pedig a lábaimat nyaldosták.

- Azt a! – Hallottam egy döbbent hangot néhány lépéssel a hátam mögött. Egy kis ideje már éreztem a bizsergést a vonalak mentén, ám nem igazán foglalkoztam vele. Most viszont… – Téged kereslek?

Megfordultam, és a nálam egy fejjel magasabb srácra néztem, akinek zöld szemei és barna haja volt. Mindkettőnk arcára döbbenet ült ki.

- Engem? – Tettem fel kérdésemet, majd tetőtől talpig végigmértem az ismeretlent. Ujjatlan volt rajta, így láthattam a karjain lévő ezüst vonalakat.

- Igen. – Bólogatott hevesen. – Te vagy Kirstin?

- Aha… - Mivel továbbra is furcsán néztem rá, ő egyből rájött, nem szívesen beszélgetek vele.

- Ne haragudj! William vagyok. – Nyújtotta felém kezét, amit nekem még csak szándékomban sem állt megrázni. Vállat vont, és folytatta. – Caius küldött. Arra kért, nézzem meg, minden rendben van-e veled…

- Mint látod, igen… - Fordítottam neki hátat, és elindultam vissza a ház felé. Olyan gyorsan mentem, hogy ő alig tudta tartani velem a lépést.

- Várj már! – Ragadta meg a karomat, ám nem igazán számított a reakciómra. Néhány évvel ezelőtt önvédelmet tanultam, és még mindig rengeteg dologra emlékeztem, úgyhogy William pár másodperc alatt a földön kötött ki, én pedig a hátán térdeltem. Ijedten kapkodott levegő után. – Kérlek! Le… Leszállnál… rólam?

Alighogy elengedtem, a hátára fordulva nézett fel rám. Szemében egyszerre láttam az ijedtséget, a csodálkozást és a kíváncsiságot.

- Öhm… - Kifújta a levegőt, és feltápászkodott. – Azt hiszem, nem így kellett volna… - Gondolkozott el. – Kezdhetnénk elölről? – Egy ideig csak farkasszemet néztünk, majd folytatta. – Szóval… William vagyok, és Caius megkért nézzek be, nincs-e valamilyen bajod az újabb tetoválás miatt… És ez a kérés, inkább parancs volt, úgyhogy…

Vállat vont, majd követett egészen az ajtóig. Én bementem a konyhába, ám ő még ott állt néhány percig. Végül dűlőre jutott, és utánam jött.

- Kérdezhetek? – Kíváncsiskodott az asztalra könyökölve velem szemben, míg én egy kis müzlit öntöttem az egyik tálba.

- Előbb én! – Kértem gúnyosan, ami neki láthatóan fel sem tűnt, és mosolyogva bólintott. – Miért nem hagysz békén? Oké, eljöttél, megnéztél… Nem kell rám vigyáznod…

- Ó, hát tudom én azt! – Vágott vissza grimaszolva. – Caius megemlítette, nem vagy egy könnyű eset, és csak nehezen oldódsz fel. - Kurtán bólintottam, mert ez nem pontosan így volt, noha közel járt a valósághoz.

Ezután én nem foglalkoztam vele, és ő se velem. Csendben ültünk egymással szemben. Miután végeztem a reggelivel, elmosogattam, és átmentem a nappaliba tévét nézni. William oda is követett. Próbáltam nem rá koncentrálni, azonban ez nem igazán sikerült. A film felénél megelégeltem vizslató pillantását.

- Tényleg nincs jobb dolgod? – Kíváncsiskodtam idegesen, a fogaimat csikorgatva.

- Éppenséggel nincs… - Tűnődött el, majd a fejét rázva lehuppant mellém. Én egyből távolabb húzódtam tőle. – Esetleg… Nincs kedved beszélgetni valamiről?

- Nincs. – Feleltem hűvösen, karba font kezekkel.

- Oké. – Tekintetét az ég felé emelte, és feltartotta karjait. – Mondjuk, megpróbálhatnál kicsit kedvesebb lenni, és akkor talán meg is tenném, amit kérsz…

- Mi ez? Esküszöm, mintha valamilyen nagyon furcsa pszichológusnál lennék… Vagy valami rendőrségi kihallgatáson… Mondd, mit akarsz tőlem?

- Nézd! – Kezét az enyémre helyezte, én pedig ismét önvédelmi módszereket alkalmaztam. Nem tehetek róla, hiszen már majdhogynem ösztönösen cselekszem ilyenkor.

Ráadásul nem kötelességem elviselni őt, nem igaz? Bármikor itt hagyhatom… William éppen belekezdett a következő mondatba, amikor én egyszerűen felálltam, és távoztam a lakásból. Néhányszor hallottam, ahogy utánam kiált, de nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Csak mentem a fejem után.

Egyfolytában kattogott az agyam. William jutott mindig az eszembe, és a faggatózása. De most komolyan! Legutóbb akkor viselkedtem így egy emberrel, amikor megkaptam a legelső tetoválásom Caius-tól. Ezt azzal magyarázta, biztos kicsit megviselt a változás. Azonban most… Mégis mitől lehetet ez? Abban biztos voltam, William az oka, de pontos okokat még mindig nem voltam képes felállítani.

Egyáltalán miért döntöttem úgy, hogy ott hagyom őt? Vagy miért éreztem utólag, hogy nem kellett volna? Mi folyik körülöttem.

Az egyik pillanatban még Caius házánál voltam, a következőben viszont azon kaptam magam, épp egy sorban állok, és jegyet akarok vásárolni egy vonatra, ami reményeim szerint minél előbb hazavisz. Mivel a bizsergés a bőröm alatt egy pillanatra sem szűnt meg, sejtettem, William követ.

Már csak hárman álltak előttem, amikor a srác mellém lépett. Idegesen fordultam felé.

- Mondd csak, tényleg nem szállsz le rólam? – Azonban legnagyobb meglepetésemre nem William állt itt, hanem Caius. Én egyből mentegetőzni próbáltam. – Jaj! Nagyon sajnálom. Azt hittem…

- Nyugi! – Tette egyik kezét a számra mosolyogva. – Gyere! – Arrébb húzott, majd egy padra ültünk le.

- Caius, én tényleg sajnálom… - Folytattam, de ő csendre intett.

Tudtam, most azért van itt, mert érezte, szükségem van rá. Mióta különböző dolgokat tetovált rám, azóta mindig megérezte, ha szükségem volt rá, és általában nagyon hamar ott is termett. Vagy ha épp neki kellett segítség, akkor azt én éreztem meg. Persze ez is ahhoz a mágiához tartozik, melynek mi is részesei vagyunk.

- Mi zaklatott fel ennyire? – Kérdezte kitapintva pulzusom, ami nagyon gyorsan vert.

- William. – Feleltem halkan, pillantását kerültem.

- Ki az a William?

III. fejezet

Bonbon 

*Angelina*

A gyertya lángja lobban egyet, a falakon árnyékok táncolnak. Felhörpintem a teám utolsó kortyait. Elfogyott, de a fahájas-almás aroma illata még mindig itt lebeg körülöttünk. Betölti a lélegzetünket. Bögrémet az asztalra helyezem, a hosszú ujjúm után nyúlok, felhúzom. Ahogy az anyag a hátamra tapad, még inkább égni kezd a bőröm. Mintha lángolnának alatta az erek, és ezek az erek a véremmel továbbszállítanák a forróságot az egész testemben. Magamra veszem a kabátom is, a sapkát a fejemre húzom, sálat tekerek a nyakam köré.

- Köszönöm…- motyogom csöndesen. Most döbbenek rá, hogy alig szóltunk egymáshoz, pedig már itt vagyok pár órája. Hallgattunk. Gyászoltam…

- Caius- mondja egy bátortalan, féloldalas mosoly kíséretében. Kék szemében viszontlátom a gyertya lángjának fényét. – Így hívnak.

- Köszönöm, Caius.

Sarkon fordulok, és kilépek a zord utcára. Nem mutatkozom én is be, de még csak el sem köszönök. A kezdeti magabiztosságom elszállt már. Vajon anya mit szólna hozzá? Biztos nem tetszene neki a gondolat, hogy a lánya tetoválást csináltatott magának. Ráadásul nem is valami kis eldugott helyre, hanem a hátára, a lapockái közé.

Mégis, ha a két angyalszárnyra gondoltam, amit a Barlang mosdójának gyér fényében a tükör előtt derékban kicsavarodva igyekeztem szemügyre venni… valahogy kellemes borzongás futott végig a bensőmön. Tetszett a gondolat, hogy különleges lettem. Kicsit más, mint a többiek. És Caius remek munkát végzett. Gyönyörű volt, bár mint mondtam, nem sokat láttam belőle. Csupán a megbabonázó ezüstösen csillámló vonalakat.

*** 

Felszúrok a villámra egy kocka sajtot. Vidáman lóbálom a lábam az asztal alatt. Úgy döntöttem, ma megengedhetem magamnak ezt a kis luxus-jókedvet. Hárman ülünk a régiesen berendezett, kissé állott, jellegzetes, öregesen dohos szagú ebédlőben. Nagyapa alig eszik megint. Szerintem titokban egész nap rájárt a bonbonra, amit pedig direkt eldugtam tegnap a poharas szekrénybe. Julie itt ül mellettem. A háta olyan egyenes, mintha karót nyelt volna, haját féloldalasan a bal vállához fésülte. Nem néz a szemembe. Azóta nem. Nem akarja elárulni, mennyire sajnál. Pedig ennél inkább nem is adhatná a tudtomra. Szinte kiszúrja a szemem.

Nem is olyan régen nagyon jó barátnők voltunk. Nem bírtunk ki egymás nélkül egy napot sem. Kibeszéltük a pasikat, de csak mert egyikünknek sem volt szerencséje velük. Filmeket néztünk, moziba jártunk. Hangosan nevettünk az utcán, a buszon, hogy mindenki hallja, van akinek jó a kedve egy hosszú, nehéz nap után is. Hecceltük, vagy untattuk a másikat, csak mert tudtuk, hogy idegesíti. Nem foglalkoztunk nagyon az élet nehéz dolgaival. Tudtuk, hogy vannak, persze, hogy tudtuk, de nem beszéltünk róluk.

Ma itt ülünk már tíz perce, kínos hallgatásba burkolózva. Nagyapa hívta át vacsorára. A madarak csiripelték neki, hogy biztos jót fog tenni nekem. Szerintem csak a magánbejáratú pszichológusom volt. Elhiszem, hogy nagyapa már idős, sokat látott, halott, tanult, de még soha nem említette, hogy ért az állatok nyelvén…

Dorine pedig ért az én nyelvemen. A mi nyelvünkön, a megtörtek nyelvén… Tudja, hogyan húzza ki belőlünk az olyat is, amiről egyáltalán nem szeretnénk beszélni. Valójában csupán zsarolás és hazudozás az egész. Először felajánlja, hogy ha mesélek neki valamit, bármit, akkor nem fog faggatni olyasmiről, amiről nem szeretném. Utána én mesélek neki, aztán pedig tovább faggat arról, amiről én nem szeretnék egy szót sem ejteni, de még gondolni sem rá.

- Mi történt ma, bogaram? Látom a mosolyt a szád szegletében.

Kivégzek egy olívabogyót a villámmal. A két szélénél, ahol kimagozták, ömlik a vére, a paprika töltelék.

- Csak tűnődöm-, válaszolom egyszerűen. Beletúrok a hajamba. – Mit gondolsz, Sütni fog holnap a nap? Tudom, hogy utána lucskos lesz minden a hótól, ha elkezd olvadni, de már komoly hiányom van D vitaminból…

Julie fel sem néz. Pedig én megpróbáltam. Valami jelentéktelen dologról kezdtem beszélni, az mindig is ment nekünk. A szemem sarkából nézem, ahogy küzd egy borsószemmel. A zöldség kipattan a villája szorításából, az evőeszköz pedig éles nyikorgással ütközik a tányérnak.

- Egyébként, nagyapa, a csokit a szülinapodra vettem, azért rejtettem el. Egyáltalán nem haragszom, sőt tetszik nekem ez. Bújócskázhatunk, ha szeretnéd. – Folytatom a csacsogást, mintha nem vettem volna észre Julie fokozódó feszültségét. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. Előttem nem rejtheti csak úgy el a gondolatait, a homlokára van írva, mekkora nyűg ez neki. És, hogy mekkora bűntudata van, amiért képtelen kezelni a helyzetet. Bűntudata van miattam. – Szóval, nagyapa, ma vettem még egyet és eldugtam a lakásban. Fogadjunk a következő doboz bonbon árában, hogy nem találod meg a héten.

Nagyapa gyöngyözve kacag. Jól esik, hogy megnevettettem. Én az édesanyámat, ő a lányát veszítette el. Nehéz idők járnak felettünk. Mosolyogva nézem, ahogy bűnbánóan rázza a fejét nevetés közben. Az idill csak akkor törik meg, mikor ez a kacagás köhögésbe torkollik. Szembesülnöm kell vele ismét, hogy már bőven benne van a korban. Egy szempillantás alatt elveszíthetem őt is, ha nem figyelek oda.

- Jól van, kis unokám. Megegyeztünk.

- De ha én nyerek, egyedül fogom megenni, amit a pénzből veszek. Méghozzá azt a finom fehércsokis-mandulás különlegességet néztem ki.

- Na, azt majd meglátjuk, hogy hagylak-e nyerni.

Juliera pillantok. Keresem a szavakat, és rádöbbenek, hogy pont ebben rejlik a gond. Hogy már azt sem tudom, mit kéne mondanom neki. Ha egykor egy húron pendültünk is, az a húr már bizonyára elfeslett, elszakadt. Túldolgoztattuk, túlerőltettük. Nem bírta a megpróbáltatásokat.

- Nem a te telefonod csörög, Ju? – kérdem tőle. - Lehet, hogy az anyukád hív, mert késő van, és menned kell már haza…

Felemeli a szemét. A tekintetünk találkozik. Rég volt ilyen. Ismerem én ezt a szempárt. Ezeket a zavarodott, fürkésző szemeket. Látom bennük, ahogy lassan veszi a lapot, és elfogadja az ajánlatom. A zsebéhez nyúl, kiveszi a készüléket.

- Ó, tényleg! – A füléhez veszi, beszélni kezd, magyarázza, hogy hova tette a porszívót, amit az anyja nem talál. Negyed órával ez előtt, mikor ajtót nyitottam neki, arról panaszkodott, hogy már megint felmondta a szolgálatot a mobilja. Azt mondta, az aksival lehet a gond. Mostanában túl hamar lemerül.

Az ajánlatom, hogy békén hagyjuk egymást. Elengedtem. Ne legyen bűntudata, az én döntésem. Aztán felemelkedik, nagyapára néz.

- Köszönöm szépen a vacsorameghívást, Mr. Mettleson. Sajnos mennem kell, anya képtelen boldogulni nélkülem.

- Kikísérlek…- ajánlom fel.

- Nem kell, köszi, ezerszer jártam már itt, tudom az utat.

Azért felállok. – Nagyapa, ha te jól laktál, elkezdhetsz összepakolni-, súgom oda az öregnek, aztán követem Juliet az előszobába. Pillanatok alatt felöltözik, mintha menekülne. – Köszi, hogy eljöttél- mondom. – Nem kellett volna.

- Legyen szép estéd-, mondja még elköszönés képpen, majd kifordul az ajtón a lépcsőházba. Elfordítom a kulcsot a zárban, aztán visszamegyek a nagyapámhoz. A romlandókat már visszatette a hűtőbe, a maradék kenyeret a kenyértartóba, az evőeszközöket és a tányérokat a mosogatóba.

- Mindjárt elmosogatok-, ígérem. A konyhapultnak támaszkodom, mellkasom előtt összefonom a karom, és lenézek az utcára a konyhaablakon keresztül. Pont látom, ahogy Julie kiront a lépcsőház ajtaján, majd távolodik az utcában, míg csak az utcalámpák sápadt-sárga fénye alatt fel-feltűnő, távolodó alakká nem válik.

*** 

A tükör előtt állok. Csupasz, vékony testem haloványnak, törékenynek tűnik a fürdőszoba erős, fehér fényében. Megfordulok, majd a nyakamat nyújtogatva, tekergetve igyekszem a tükör segítségével gyönyörködni a két lapockám közt meghúzódó angyalszárnyakban. A Barlang mosdójában még sokkal inkább összecsukódottabbnak tűntek. Mintha az, akihez tartoznak, túl félénk lenne, és nem merné kitárni a világnak a szárnyait. Hátranyúlok és végigsimítok a még mindig égő bőrfelületen. Az ezüst vonalak kissé ki vannak dudorodva és forrón lüktetnek az ujjam alatt, mint a csuklómban futó verőerek és vénák valamiféle együttese. 

Beállok a zuhany alá, és hűvös vízzel öblögetem a hátam, hátha az majd lecsitítja a lángokat. Lehunyt szemmel, lassan ringatózva álldogálok a vízsugár alatt. Itt az ideje, hogy lefeküdjek. Holnap hétfő, újabb hét kezdete. Vissza a mókuskerékbe. És délután… Fenyőfa utca 24. A második otthonom.

II. fejezet

Újra

*Kirstin*
 

Caius még nem volt otthon, amikor megérkeztem hozzá, így muszáj volt várnom. Egyszerűen csak fogtam magam, és beléptem a kapun, majd az egyik virágosláda alól elvettem a lakás pótkulcsát. Az elmúlt néhány alkalommal ezt mindig így csináltuk, ha ő nem érkezett még meg.

Miután beléptem egy hatalmas előszobába, átmentem a nappaliba, ahonnan érdekes módon nyílt a „dolgozószoba.” Az egyik könyvet kellett leemelni a polcról, így az egész szekrény elmozdult, és feltárult egy másik helyiség. Annak ellenére, hogy Caius itt szokta mindig rám tetoválni az újabb és újabb dolgokat, inkább egy dolgozó- és hálószoba keverékének nézett ki.

Levetettem magam a kanapéra, és egy pontot bámultam a plafonon, miközben hallottam az odakint feltámadó szél zaját, és ahogy az esőcseppek kopognak a háztetőn. Nem érzékeltem, pontosan mennyi idő telt el így, ám amikor Caius is belépett az ajtón, igencsak meg volt ázva.

- Szia! – Köszönt mosolyogva a férfi, ezzel kissé megijesztve engem, mert először az sem igazán tűnt fel, hogy már itt van. Pedig a bizsergésből gondolhattam volna.

- Helló! – Felkeltem, és szorosan magamhoz öleltem a férfit. Jól esett újra a közelében lenni. Mindig meg tudott nyugtatni, és egyszer sem ítélt el, mert valami hülyeséget csináltam.

- Mi a helyzet? Nagyon sokat késtem? – Érdeklődött, mialatt egy kicsi raktárszerűségből előhozta a tetováló eszközöket.

- Nem hiszem. – Ráztam meg a fejem szomorúan, majd levettem a felsőmet, hogy Caius hozzáférjen a vállamhoz, ahova a következő tetoválásomat szerettem volna.

- Mit szeretnél? Mit csináljak? – Tette le a dobozt, majd gyorsan átöltözött száraz ruhákba.

- Talán… Hórusz bal szemét… - Feleltem, mert így biztos voltam benne, emlékezni fogok a fiúra, akit inkább elfelejtene az ember. – És egy monogramot… DV.

- Ez hányadik is lesz? – Kíváncsiskodott szorosan mögém ülve a kanapéra. Eleinte még furcsálltam a módszereit, hogy milyen közel van az emberhez, de mára már teljesen megszoktam. Én csak a fejemet ráztam, mert most nem igazán volt kedvem összeszámolni a rossz emlékeimet. – Remélem, tudod, nem lesz majd valami kellemes… - Sóhajtotta a tűt a vállamhoz érintve.

Ismerős volt az érzés, ahogy Caius hideg ujjai és a tű fájdalmasan hozzámérnek. Mint mindig, most is egy szó nélkül tűrtem. Lehunytam a szemem, és hallgattam a gépből jövő, berregő hangot, és Caius lélegzését. Utóbbit a nyakamon is éreztem.

- Tíznél több, az biztos… - Nyögtem ki végül, miközben már kezdtem rosszul érezni magam, és a világ is forgott velem. A legelsőnél még semmi nem történt, ám minél többet készíttettem Caius-szal, annál rosszabbul éreztem magam. Végül az elmúlt alkalmakkor már el is ájultam. Caius mondta, ez természetes, így pedig el tudtam fogadni ezt egy magyarázatnak. Pedig hányszor mondta már, hogy a mágiára nincs magyarázat!

- Jól van. – Nyugtázta. Ezután szabad kezét a derekamra simította, és még közelebb húzott magához, mintha csak meg akarna tartani, nehogy összeesek. Még pár pillanatig hallottam a lélegzését, és láttam a plafonról lógó lámba fényét, azonban nagyon hamar elájultam.

***

Arra ébredtem, hogy az éppen felkelő nap legelső sugarai a szemembe világítanak. Hunyorogva néztem ki a hatalmas üvegablakon, és megállapítottam, be kéne húzni a függönyt, ha tovább akarok aludni. Viszont semmi kedvem nem volt felkelni. Inkább átfordultam a másik oldalamra a fejemre húzva a vékony takarót.

Hiába próbáltam arra összpontosítani, hogy minél előbb elaludjak. Valahogy mindig sikerült valami másnak beférkőznie a gondolataim közé. Jelen esetben például annak, mi történt múlt éjszaka. Csak arra emlékeztem, hogy Caius-szal találkoztam, és…

Erre egyből felpattant a szemem. Kikászálódtam az ágyból, miközben átestem néhány szanaszét heverő dolgon – ami szokatlan volt, mert itt mindig rend uralkodott -, majd a tükör elé álltam. Kék szemeim karikásak voltak, fekete hajam pedig rettenetesen kócos. A pólóm nyakának szélét arrébb húztam, és megtaláltam, amit kerestem…

Egy ugyanolyan ezüstszínű vonalakból álló tetoválás volt a bal vállamnál, mint más helyeken, csak az volt a különbség, ez Hórusz bal szemét ábrázolta, ami a Holdat képviselte. Fogalmam sem volt, ezzel a tetoválással ezúttal mi fog együtt járni… Remélem, nem valami olyan ijesztő dolog, mint a legeslegelsőnél…

Mivel még fáradt voltam az előző éjszaka történtek miatt, jobbnak láttam visszadőlni az ágyba. Előbb éreztem, mint hallottam, hogy közeledik valaki, ugyanis a testemet több helyen beborító tetoválások bizseregni kezdtek. Így a hasamra fordulva, csukott szemmel is meg tudtam állapítani, ki az.

- Caius? – Tettem fel a kérdésemet anélkül, hogy ránéztem volna, mikor a fekete márványpadlón elhalt a kopogás, ő pedig megállt az ajtóban.

- Jobban vagy? – Érdeklődött mély hangján. Rászántam magam, hogy régi ismerősömre nézzek, aki aggódó pillantást vetett rám. Ez volt az, amitől féltem. Soha nem szerettem, ha valaki aggódott értem. Véleményem szerint tudtam én magamra vigyázni. Legtöbbször…

- Igen. – Sóhajtottam átfordulva a hátamra. A férfi ellökte magát az ajtófélfától, és felém vette az irányt. Olyan érzésem volt, mintha egyre több hangya mászkálna a bőröm alatt. A tarkómon, a karjaimon, a hátamon… Végig az ezüstszínű vonalak mentén.

- Lehet, nem kéne minden kis apróságért egy-egy tetoválást csináltatnod, Kirstin… - Kezdte a korholást, mikor leült mellém az ágy szélére. Felvette a földről azt a tárgyat, amiben megbotlottam. Egy halványsárga párna volt.

- De igen… - Fordítottam a másik irányba fejemet, mert ilyenkor nem szerettem a szemébe nézni. Ilyenkor olyan őszinte aggódást lehetett látni kék szemeiben…

Csak ebben a pillanatban tűnt fel a levegő sós illata és a hullámok hangja. Egy tengerparti házban voltam. Szóval száz százalék, hogy valóban Caius alig használt házában töltöttem az éjszakát. Hiszen ő alig volt itthon annak ellenére, hogy mindig is ezt a helyet tartotta az egyik otthonának.

- Mennem kell… - Törte meg a hosszúra nyúló csendet Caius.

- Feltételezem, már várnak. – Állapítottam meg ismét ránézve, mire ő bólintott.

- Hamarosan jövök. – Mosolyodott el. Ám ez a mosoly most annyira gondterhelt volt… Szerettem volna megkérdezni tőle, mi a baj, viszont az érzésekről való beszélgetés soha nem volt az erősségem. Ha pedig valakinek kitártam a szívem, akkor az rendszerint egy nagy pofára esés volt. Miért mindig a rossz emberekben bíztam meg?

Mondjuk abban biztos voltam, Caius nem az. Száz százalékig bizton mertem volna állítani, ő soha senkinek nem okozna akarattal fájdalmat.

I. fejezet

A sárkányok barlangja

*Angelina*

Mire gondolsz, mikor este a párnára hajtod a fejed? Ha lehunyod a szemed, hallod elhunyt szeretteid szárnycsapkodását az ablakod előtt? Gondolsz rá? Arra, aki elhagyott? Elalvás előtt megpróbálod lelkeddel megérinteni a lelkét az üzenettel, hogy visszavárod? Közben, hallod a rég elsuttogott szavakat a füledben visszhangzani?

Halkan berreg a redőny, ahogy óvatosan leengedem. A szoba elsötétül, lassan visszabotorkálok az ágyhoz, magamra húzom a takarót. 

Mi van, ha kiszabadul a tigris az állatkertben? Mitől jön ki a szódásüvegből a víz? Melyik nyáron fogunk a Holdon nyaralni? Miért nincs egy elefántunk a kertben? Miért nem ehetek ebédre is csokis müzlit? Ha asztronauta leszek, büszke leszel rám? Mi leszel ha nagy leszel? Vidám...

Csönd van. A nagyapa már alszik.

***

Idegesen toporgok a kis ajtó előtt, testsúlyom az egyik lábamról a másikra helyezve. A helység bejárata olyan kicsi, hogy szinte észre sem venni. Az üvegre belülről régi páciensekről készült képek lettek odaragasztva, így nem látok be, csupán egy kis háromszögön keresztül dereng valami pirosas, ahol a ragasztó már megadta magát. Itt nincs villogó neonfelirat, vagy kikandikáló figyelemfelkeltő cégértábla, csak az ajtóra akasztott kis nyitva-zárva tábla hirdeti, hogy mi is vár engem odabent. Mintha nem lenne célja, hogy ebben a kiszolgáltatott, válságos világban minél többeket bevonzzon.

Még egyszer végigfuttatom a szemem a fotókon, elolvasom a tábla szövegét, nem vagyok biztos magamban.

A Sárkányok Barlangja nyitva áll,

Gyere, bélyegezd meg magad!

A sikátor egyetlen utcai lámpájának fénye megrezeg, arra kapom a tekintetem. Halovány fénye alatt hópelyhek szállingóznak. Jeges fuvallat süvítve söpör végig az utcán, a hópelyhek bukfenceznek egyet, engem pedig valósággal az ajtó felé taszít. A kezem a kilincs felé lendül, úgy esek be a kis helyiségbe. Az ajtó hangosan becsapódik mögöttem,  nincs visszaút. Visszafojtott lélegzettel pásztázom körbe a falakat, amelyek mentén piros fényű neoncső húzódik. Ez az egyetlen fényforrás, szinte teljesen sötét van idebent. A levegő párás, úgy telepszik rá az ember tüdejére a karamella és a frissen tekert bagó dohányának bódító illatával. Kissé megszédülök, fejemről lehúzom a kötött sapkám, ami a máris ráolvadt hópelyhektől nedves.

Az egyik sarokból egy árny lép elő annyira váratlanul, hogy a torkomat apró, halk sikoly hagyja el. Gondolatban megszidom magam, ezek után biztosan nem fog komolyan venni. Az ismeretlen mély, dörmögő férfihangon szólal meg.

- Már itt volt az ideje, hogy megérkezz. El fogok késni. - Lehunyt szemmel, megilletődve toporgok. Nem értem, hogy miről beszél, hiszen semmiféle előzetes időpont megbeszélés nem volt, mégis kellemetlenül érzem magam. Soha nem bírtam a szidalmat. Ha valaki csak egy hajszálnyival is feljebb emeli a hangját, megrezzenek, és vagy azonnal mentegetőzni kezdek, vagy összeszorult torokkal, egy szó kinyögésére sem vagyok képes.

Az alak megmozdul, hallom a ruhája suhogását, majd valahol egy gyufa lobban lángra. Nézem, ahogy meggyújt egy gyertyát, majd még négyet, és a terem elkezd kibontakozni előttem.

- Külön kérvényezzem, hogy beljebb gyere? Soha nem fogunk végezni... - Összerezzenek, és engedelmesen emelem a lábam, amikor még ezeknél is mérgesebben rám ripakodik. - Nehogy behozd azt a lucskot! Töröld meg a lábad!

- Bocsánat- lehelem alig hallhatóan. Megteszem, amit kért, majd két bizonytalan lépéssel beljebb megyek. Várom a logikus kérdéseket... - Nem vagy te még fiatal ehhez? Édesanyád beleegyezett? Biztos vagy benne? Egy életre ott marad, jól átgondoltad?- ... de egyet sem kapok meg. Jó is, mert egyikre sem tudnék válaszolni. Aztán a férfi felém fordul. A gyertyák féloldalasan világítják meg az arcát, és rá kell döbbennem, hogy ezeket a kérdéseket akár én is feltehetném neki. Pár pillanatig csak állunk egymás előtt. Várom, hogy mondjon valamit, miközben teljesen tisztában vagyok, hogy ő is ugyanerre vár. Csak ha nem tudom a kérdést, nem tudok válaszolni.

- Tehát...? Miért jöttél?

Nyelek egyet, felnézek a szemébe. - Nem tudom-, vallom be csendesen.

- Már egészen elfelejtettem, milyen ez...- suttogja, a hangja ellágyult, már közel sem viselkedik olyan türelmetlenül, mint az imént. - Felejteni, vagy emlékezetbe vésni? Túlélni, erősnek maradni... mit szeretnél?

- Felejteni... nem szeretnék.

- Akkor válassz valami olyasmit, ami emlékezteti fog rá...

A torkom elszorul, a gondolataim lelassulnak és elhomályosodnak. - Mindig angyalkámnak hívott- mondom rekedtesen.

- A barátod volt..?- tippelget.

Megrázom a fejem. - Nem... az édesanyám.

A fiú némán feltűri a feszülős, bordó pólójának az ujját, majd az alkarján díszelgő sárkánytetoválásra mutat. - Mindig azért szidott, mert olyan lobbanékony vagyok... - Ujjaimmal végigsimítok a tüzet okádó kontúrrajzon, ami kivételes módon nem fekete, hanem ezüstösen csillog. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmok a bőre alatt. - Mit szólnál angyalszárnyakhoz?

- A hátamra?- Bólint. Félénken rá mosolygok. - Az tetszene...

Pár szívdobbanás erejéig csak állunk csöndben, majd megköszörüli a torkát. - Azt hiszem, le kéne venned a felsődet, és fel kéne feküdnöd oda. - Rábök egy fura székre.

Csak ekkor veszem észre, hogy a kezem még mindig az övén van. Lassan elhúzom, majd kicipzárazom a kabátom. Kicsit kellemetlenül érzem magam. Próbálok arra a tényre koncentrálni, hogy ruhán keresztül nem fogja tudni megcsinálni nekem a tetoválást, közben igyekszem nem kimutatni, hogy mennyire nem tetszik nekem ez a része. Ki gondolta volna, hogy ilyen lesz, mikor először vetkőzöm egy fiúnak? Mintha neki is megfordult volna mindez a fejében, mert megállítja a kezem, mikor a melltartóm pántja felé nyúlok.

- Azt nem muszáj- motyogja. Megrántom a vállam, hogy lazának tűnjek, de a megkönnyebbült sóhajt nem tudom visszatartani.

Lovagló ülésben fordítva ülök fel a székre. A bőr a testemhez tapad, a fejemet a karfára hajtom. Mögém telepszik, a hajamat összefogja és a vállam mögé fésüli a kezével. Szememet lehunyva próbálom kitisztítani a gondolataimat. Közben a fehérnemű csatja pattan hátul, az ujjai alig hogy súrolják a bőrömet. Megborzongok, a szemem elhomályosul kissé, lélekben már messze járok. Hosszú idő óta most először nem érzem elveszettnek magam. Úgy érzem, jó helyen vagyok.