IX. fejezet

Sziasztok! Azta, bocsánat a késledelmeimért! Azért remélem, nem vesztettétek el teljes mértékben a belém vetett hitet, és rátapadok a betűimre :)

Szeretnék kérdezni valamit ezúttal is. Mégpedig, hogy szoktátok-e olvasgatni a Garázstitkokat? :) Van értelme oda írogatnunk, vagy hagyhatnánk az egészet a feledésnek...?

És szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mivel ez és következő fejezet döntő fontosságú a történet szempontjából (húha, de komolyan hangzik), így ezt ünnepelve megosztjuk veletek az első szereplői képet. Méghozzá Dorine-ét. Persze, nem rögtön Kirstinét vagy Angelináét tesszük közszemlére, az túl sportszerű volna :P Ááá, nem vagyunk ennyire jófejek... :P

Most viszont búcsúzom, sziasztok :) Jó olvasást, várom a kommenteket, hármat minimum, légy szíves :) Szép estét, szép napot!

Cecile

Ernie's Coffee

*Angelina*

James elkapja a kezem, magához ránt, megcsókol. Az ajkaimról lassan áttér a nyakamra aztán a fülemmel játszik.

- Most már mehetsz…- duruzsolja mázas hangon. Rámosolygok, majd nekifutásból ugrok egyet és felszállok, a fák fölé, a házak fölé. Visszapillantva látom, ahogy egyedül áll az üres buszmegállóban. A busz megérkezik, ő felszáll és elmegy. Én csapok párat a szárnyammal, hogy rákapcsoljak a tempóra. Egyre csak gyorsabban és gyorsabban repülök a lemenő nap arany és piros színeibe öltözött felhőkarcolókat kerülgetve. Aztán elvétek egy mozdulatot és nekicsapódok az egyik épület üveg felületének. Felpasszírozódom, érzem és hallom, ahogy a csontjaim eltörnek, a belső szerveim elmozdulnak a helyükről. Ilyen lehet, mikor egy bogár a szélvédőn találja magát? Aztán leválok az ablakról és zuhanni kezdek le, az utca felé. Túl gyenge vagyok, hogy tegyek ellene. Gyenge vagyok, hogy megmozdítsam egy porcikámat is. Hogy csapjak a szárnyammal és ismét magabiztosan repüljek, mint az imént. Zuhanok, mint egy rongybaba. Ismerős érzés. Bágyadtan pislogok, néha megpillantom önmagam tükörképét az ablakban. A bőrömön lilás foltok és vérző sebek, ezüstösen csillogó fehér szárnyaim most szürkének tűnnek, mint a ruha, amit már túl sokat mostak. Tépettek és foltosak. Kihulló tollaimmal csíkot hagyok magam után a levegőben, akár egy csiga.

Farkasszemet nézek a rohamosan közeledő járdával. Valahonnan tudom, hogy egyedül vagyok a városban. Senki sem fog segíteni, esélyem sem lesz a túlélésre.
Becsapódom az aszfaltba, a fájdalom kikúszik a testemből. Ez jó jel? Nem tudom. Pislogok, de egyre megnyúlnak a csukott szemmel töltött időszakok és egyre rövidülnek a nyitottak. A gondolataim a szívverésemmel párhuzamosan lassulnak. Meg fogok halni- röppen át az agyamon talán csak egy fél pillanattal az előtt, hogy tényleg megtörténik.

Mikor kinyitom a szemem, már a szobámban vagyok, az ágyamban. Szórakozottan ébredek. Homályosan mintha érezném még az aszfaltot az arcom alatt. A kis kavicsot, ami fájón nyomódott bele az arcomba. Valahogy nem érint meg a saját halálom. Feleannyira sem kavar fel, mint az előző eset. A telefonomra pillantok, még fél óra van az ébresztőig. Ez határozottan jobb arány a tegnapinál, amikor is két és fél órával idő előtt tértem magamhoz. Kipislogom a szememből az álom foszlányos maradványait, felkelek, elcsoszogok a szekrényig.

- Basszus…- motyogom, mikor szemben találom magam a naptárammal. Nem véletlenül lóg itt, az a rendeltetése, hogy minden nap észrevegyem. Számolnom kell a napokat. Odafigyelés nélkül felmarkolok az asztalomról valami íróeszközt és trehányan kiikszelem a mát és a tegnapot, ami valahogy kimaradt tegnap reggel. Fintorogva bámulok a papírra. Holnap csütörtök, ami annyit tesz, hogy el kell mennem Dorine-hez. Egyébként a napok számolása is a terápiát képezi. Hogy mely részét, vagy mi célból, azt nem tudom.
Kiválasztok a szekrényemből egy szerelést, és elindulok a mosdóba zuhanyozni. Túlságosan szórakozott vagyok, valahol egészen máshol jár az eszem. James megcsókolt… Tudom, hogy csak álom volt, de azért éppen elég valóságos ahhoz, hogy felkavarja amúgy sem sziklaszilárd idegállapotom. Útközben megbotlok a küszöbben. A kezemet magam elé kapom, szorosan lehunyom a szemem, felkészülök a földet érésre. Érzem, ahogy zuhanok, és érzem, ahogy… ütközök? Valahogy mégis egészen más, mint számítottam. Ismerős az érzés, olya, mint álmomban volt. Lassan kinyitom a szemem. Tíz centire találom magam a talajtól. Azt hiszem, ettől talán jobban megijedek, mint magától az eséstől. Zihálni kezdek, ahogy újra és újra rádöbbenek a tényre. Lebegek? Valóban? Megpróbálok gondolkodni, megmagyarázni magamnak, de az ijedtségem egyre csak nő. Sikertelen próbálkozás, erre nincs semmi logikus felelet. És most? Mi lesz? Egyszer csak leesek? Nem merek egy apró mozdulatot sem tenni. Minden izmom mozdulatlanságig merevedett. Visszafojtom a lélegzetvételeimet is függetlenül attól, hogy ijedtségemben legszívesebben levegőt kapkodva bőgnék. Görcsösen szorongatom a ruhákat, pislogok párat, mint mikor rémálomból akar felébredni az ember. Nem, ez már nem álom. Ez már a valóság.

Lassan beszívom a levegőt, majd kieresztem. Megmozgatom az ujjaimat, lerakom először az egyik kezem a parkettára, majd a másikat, aztán leengedem a lábaimat is. Várok. Érzem, ahogy lassan visszatér a súlyom. Ismét én tartom önmagamat, és ettől egy kicsit megnyugszom.
Körbe nézek a szobában. Mi volt ez? Én vagyok az egyetlen szemtanú, én viszont nem értek semmit. A kezemben lévő ruhakötegre bámulok, mint egy földön kívülire. De ez csak egy egyszerű, mindennapi nadrág, egy póló és némi fehérnemű, a földön kívüli itt én vagyok.

Sarkon fordulok, visszaviharzok a szobámba, felkapom a telefonom. Ő erősködött, hogy gyors hívón legyen. Soha nem gondoltam volna, hogy szükség is lesz rá.
Álmos hang szól bele a telefonba, én pedig egy pillanatra megkérdőjelezem épelméjűségemet. Aztán eszembe jut, hogy igazából pont ez a dolga. Higgadtságot erőltetek magamra, és sikerül viszonylag higgadtnak mutatkoznom.

- Szia, Dorine. Izé… Azt akartam kérdezni, hogy hát… Szóval nem lehetne azt a holnapi beszélgetést inkább mára rakni?

A vonal másik felén csend. Hát igen. Tényleg nem kellett volna. Már pont azon vagyok, hogy bocsánatot kérek, közlöm, hogy átgondoltam a dolgot és nincs semmi sürgős és kibírom én holnapig, hogy nem látom a delfinjeit és csak ne aggódjon. De ekkor válaszol, és elúszott az esélyem a delet-re.

- Sajnos ma már nem jó… De kitalálok valamit. Ne aggódj, erős vagy te, csak még nem tudsz róla. Ami azt illeti…

- Nincs szükségem pszichozagyvára- vágom félbe Dorine-t mielőtt belekezdene a monológjába. – Bocsi, hogy zavartalak.
Kinyomom a telefont, az ágyamra roskadok, magam elé meredve bambulok. Sajnálom. Kevés vagyok ehhez. Egyedül vagyok. Nagyon egyedül.

***

Becsapom a szekrényem ajtaját, a vállamra rántom a táskám, és próbálok betörni a folyosón lévő embertömegbe. Rosszul ítéltem meg a dolgot, mert első próbálkozáskor azonnal beleütközöm valakibe.

- Ne haragudj- mormogom az orrom alatt. De a srác úgy siet, hogy válaszra sem méltat. Hamar eltűnik a szemem elől a többi diák között a forgatagban.

***

Feltolom magam és kimászok a medencéből. Csorog rólam a víz. A közeli nyugágyra trehányan odavetett törülközőmért nyúlok. Megtörlöm az arcom, majd szőke hajammal folytatom. Közben elindulok az öltözők irányába. Egész délelőtt figyelmetlen voltam. Próbáltam elterelni a gondolataimat a reggel megmagyarázhatatlan történéseiről… ami nem jött össze.
Hát visszatértem egy régi szokásomhoz. Anya tanított rá, hogy ha feszült vagyok, a sportban levezethetem a mindennapok nehézségeit. Ugyan a levitálás nem tartozik a mindennapok kategóriába, de jobb ötletem nem volt.
Bemegyek az öltözőbe. Megtorpanok a tükör előtt, karikás szemeimbe nézek. Azt mondják, a szem a lélek tükre. Talán a lelkemet keresem. Ki vagyok én? Nincs válaszom. Viszont csak egy apró módosításra van szükség az igeidőben és egyértelműen válaszolni tudok. Ki voltam? A világ közepe. Legalábbis nyilván ez lett volna a válaszom, ha cirka egy évvel ezelőtt kérdik meg tőlem. A kérdező azt gondolta volna, hogy viccelek és csupán napokkal később döbbent volna rá, hogy komolyan gondoltam.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordulok és a vállam fölött visszakémlelve meredek az angyalszárnyaimra, amelyek teljesen kinyújtózva feszülnek egyik vállamtól a másikig. Összeszaladnak a szemöldökeim. Biztosan emlékszem, hogy legutóbb még nem voltak ennyire szétnyílva.
- Az egyik öreg tata elvesztette a szekrénykulcsát. Nem botlottál bele?- csoszog be Audrey. Ő itt az „úszómester”, aki úszni sem tud. Nagydarab lusta semmirekellő. Igyekszem barátságos maradni vele, nagyon gonosz tud lenni, ha egyszer begorombul.

- Nem láttam… Te, figyelj… a tetoválások nem mozognak, ugye?

Horkantva felnevet. - Brutálisan ostoba lehetsz, ha ilyet kérdezel, barátnőm.

- De látod, ez a hátamon, hát nem is tudom…

Audrey lehajol, benyúl egy pad alá, mormog az orra alatt, látom a kezében a kulcsot, majd ide jön mellém és szemöldök ráncolva mered a hátamra.

- Hát én nem tudom, hogy mi köze a tetkóknak az undorító gennyhólyagokhoz, de neked aztán tényleg bazi nagy pattanás van a hátadon, ejha. Akarod, hogy kinyomjam? Profi vagyok az ilyesmikben.

- Mi? Te nem látod?

- Dehogynem! Kiszúrja a szemem! Nagyon vörös, tisztára be lehet gyulladva.

- De…

- Na, várj csak, kipattintom én a helyéről egy fél minutum alatt!

Védekezően hátrébb húzódok. – Ne, köszi, majd megoldom…
Audrey vállat von, elbattyog a maga lezser tempójában, egyedül hagy. Sokáig maradok még ott szoborrá dermedve, gondolatok nélkül. Már nem merek gondolkozni. Ha megengedném magamnak ezt a luxust, még olyasmi jutna az eszembe, aminek nem szabadna. Felejteni... nem szeretnék. Akkor válassz valami olyasmit, ami emlékezteti fog rá...

***

Kivételesen a sapkámat is felhúzom. Talán nem sikerült rendesen megszárítanom a hajam, és megfáznék, az pedig nem lenne jó. Ha még itt lenne, anya… biztosan megszidna. Különben is fázom. Nagyon sötét az ég alja, talán ismét havazni fog… A zsebembe süllyesztem a kezem, a kesztyűmet keresem, de helyette egy ismeretlen eredetű, összehajtogatott papírdarabra akadok. Kíváncsian húzom ki, megforgatom. halványkék papír csíkok, kockák nélkül. Ezt nem csak úgy hanyagul tépték ki valamelyik füzet hátuljából.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdem a kis jószágtól szórakozottan. Minden zaklatottságom elszáll. Mint a kisgyerek, aki ajándékok kap, és máris elfelejti, hogy az imént még bőgött, mert az előző játékát eltörte. Megállok a járdán, minden figyelmem a cetlinek szentelem. Óvatosan hajtogatom szét. Apró kacaj tör fel belőlem, páran megfordulnak utánam. Aztán elgondolkozom. Mit is jelent ez? Mi fog történni, ha odamegyek? Mibe egyezem én ezzel bele? A szívem mintha hevesebben kezdene dobogni. Előhalászom a telefonom, gyorsan megnézem, mennyi az idő. Még odaérhetek. Még van esélyem.
Visszapillantok a papírra. Csücsörítek. Menjek? Nem érdemlem meg. Lépek egy nagyot előre, de ismét megtorpanok. Nem érdemlem meg. A papírra pillantok. A kék alapra rajzol apró, kecses, színesre színezett, habos muffinra.
- Ó, dehogy nem! Még mennyire, de megérdemlem!- hördülök fel félhangosan.Nem törődök a furcsálló pillantásokkal, megszaporázom a lépteim, szinte már futok. A kis papírt egyszerűen csak begyűröm vissza a zsebembe, ahol találtam. A kis papírt a muffinnal és alatta a szinte olvashatatlan, elferdített macskakaparással:

Ernie’s, ma fél négykor?

Igen. Ernie’s, ma fél négykor. Igenis. Máris. Sietek, repülök.

***

Hamar ideértem. Végigjártatom a tekintetem a bent ülőkön. Párok, barátnők, előttük egy kávéval, valami cukrászkölteménnyel, csevegnek, viccelődnek, kacagnak. Ez az Ernie’s Coffee. A vasútállomás közelében található cukrászda és kávézó. Szerény véleményem, vagyis véleményünk szerint a legjobb a városban. És az árak sem járnak a felhők fölött.
Háromszor körbenézek, mire beletörődöm, hogy olyannyira siettem, hogy még hamarabb ideértem, mint ő. Keresek egy üres helyet az ablak közelében, de nem közvetlenül az ablaknál, hogy hamarabb észrevegyem, mint ő vesz észre engem. A kabátomat a székem támlájára rakom, rendelek magamnak egy csésze meleg teát, hátradőlök, a levegővel a szuszt is kiengedem magamból. Vajon mikor fog megérkezni? Bármikor itt lehet. Az ablakra tapasztom a tekintetem. Minden magas, kócos, barna hajú srácnál visszafojtom a lélegzetvételt, hátha ő az. De nem. Egyikük sem James. Hátradőlök, a teámat szürcsölöm. A pult feletti díszes hátlapú órára nézek. Három óra huszonkilenc perc. Nem késik, csak én vagyok túl korai. Vagy meggondolta magát. Igaza van. Nekem sem kéne itt lennem.
Izgatott vagyok, még ha nem is szeretném belátni. A hátamon a tetoválás bizsereg, a szívem alig hagy szünetet két dobbanás között. Körbenézek a teremben. A tekintetem megakad egy asztalnál. A lány és a fiú bizonyára randiznak. A lány magyaráz ezerrel. Nagyon belemerült valamibe. A fiú közben látványosan megbámulja az asztaluk mellett elhaladó pincérnő hátát. Szinte már utána veti magát, hogy beleharapjon. Elgondolkozva figyelem őket. A lány biztos nagyon jellegtelen lehet, ha ennyire képtelen lekötni a fiú figyelmét. De akkor miért ül még mindig ott a fiú? Miért hívta randira? Miért fizet valamiért, ami nem érdekli? Gazdagoknak, elkényeztetetteknek tűnnek. A két pénzes apuka ismeri egymást. A fiú szülei talán megzsarolták valami egyébként lényegtelennel. Nem kapod vissza a kocsid slusszkulcsát, ha… Nem nehéz elképzelni.

Lassan, alig észrevehetően megrázom a fejem rosszallásom jeléül. A tekintetem találkozik egy hosszú, fekete hajú lány tekintetével. Tudjuk egymás titkát. Mindketten kifigyeltük az utóbbi jelenetet. Ívesen felhúzott szemöldöke szótlanul is üzenet számomra. Miért ártod bele magad más dolgába? Elrántom a fejem, kinézek az ablakon, de a két szép szememmel valahogy mindig visszavándorlok ahhoz a lányhoz. A haja fekete, mint az ében, a bőre fehér, mint a hó, az ajkai, akár a sűrűn folyó, vöröslő a vér. Ajkában pirszingek csillognak. Aztán hamarosan rádöbbenek, hogy mi nem stimmel. Vállánál kikandikál a ruhája szegélye alól valami. Ezüstösen csillogó vonalak, amelyek kísértetiesen hasonlítanak az enyémekre. Azokra, amik a hátamon húzódnak, amik egy gyönyörű, megbabonázó angyalszárny kontúrjait alkotják, amik most épp úgy bizseregnek, mint az első napokban. Lerakom a csészémet, hunyorítok. Valóban? Igazán? Ez az, aminek gondolom? Jobban megnézem a párját, de nem láthatok belőle sokat, háttal ül nekem. Széles válla és nagyon sötét barna, majdhogynem fekete haja van. Ennyit sikerül megfigyelnem. Aztán a fiú leejti a kiskanalát, lehajol érte. Ahogy megpillantom a profilját, meghűl bennem a vér. Talán választ kaphatok. Mert bármennyire is ostobaságnak tűnik mindaz, ami az utóbbi időben történt velem, semmihez sem tudom kötni csak a tetoválásomhoz. 

Még pár pillanatig hezitálok, mire elhatározom magam. Valóban? Igazán? Ő az, akinek gondolom? Igen, kétség sem fér hozzá.

Ő az, Caius…

VIII. fejezet

Látomás

*Kirstin*
 

- Mi van!? – Kiáltottam, majd próbáltam visszább venni a hangerőből, nehogy mindenki minket nézzen. – Nem tudod, ki az a William? És senkit nem kértél, hogy jöjjön oda?

- Fogalmam sincs. – Rázta meg a fejét. Ezzel a mondattal sikerült nagyon felidegesítenie.

- De akkor ki volt az, aki… De ez nem… - Nem igazán voltam tisztában azzal, hova akarok kilyukadni, csak azzal, ez nem lehet valóságos. Ugyan William őszintének tűnt, viszont… Nem. Ez egyszerűen nem lehet. Ilyen nincs.

- Figyelj! – Egyik kezét a vállamra tette, másikkal pedig az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejemet. – Nyugodj meg! Ki fogom deríteni, ki volt az, oké?

- De hogyan nyugodjak meg? – Tettem fel a kérdésemet olyan nyugodtan, amennyire csak telt tőlem. – Én most akarom tudni, ki az…

- Lassíts! – Állt fel. – Figyelj! Tény, fogalmam sincs, hol kezdjem, és most nem is menne… Majd talán holnap, oké? – Nézett rám kérlelőn, miközben én is felkeltem, és lassan elindultunk.

- Jó. – Bólintottam rá némi hallgatás után. – De azt nem ígérem meg, hogy én nem fogom keresni…

- Szerintem jobb lenne, ha most hazamennél, és megnyugodnál, utána pedig majd beszélünk. Rendben? – Érdeklődött, mire én bólintottam. – Akkor mit szólnál, ha abban a cukrászdában találkoznánk nálatok?

- Megbeszéltük. – Öleltem meg még egyszer Caius-t, mielőtt másfelé vettük az utunkat.

***

A hazafelé tartó hosszú vonatút alatt teljesen elfáradtam, ugyanis kicsit sokáig tartott, míg Kanadába értünk. Legközelebb lehet, valami gyorsabb járművet fogok választani, például repülőgépet. Ugyan alapvetően még kibírtam volna ezt a sok időt, viszont nagyjából félúton lerobbant a vonat, így még plusz két órát késtünk. Meg az a sok átszállás…

Szinte alig voltam magamnál, amikor Sault Ste. Marie kanadai részén leszálltam a vonatról, és hazafelé indultam. Mivel nem volt nálam elég pénz, hogy taxit hívjak, így buszra szálltam. Mivel odáig nem ment el a busz, ahol laktam, így muszáj volt gyalog továbbmennem.

Minden utca kihalt volt, mikor végigmentem rajtuk. Sehol nem járkált egy lélek sem, nekem azonban mégis olyan érzésem volt, mintha valaki követne. Akárhányszor néztem hátra, mindig csak azt tapasztaltam, a szél mozgat meg valamit az úton.

Még pár métert haladtam előre, majd befordultam egy sikátorba, mert arrafelé gyorsabban tudtam hazajutni. Itt sötét volt, ám ez egyáltalán nem zavart, hisz mindig is szerettem a veszélyes, sötét helyeket.

Talán a sikátor felénél járhattam, amikor fájdalom nyilallt a testembe, én pedig négykézlábra estem. Zihálva vettem a levegőt az ijedségtől. Hallottam, ahogy cipősarkak kopognak, de nem volt erőm megnézni, merről jön a hang, vagy ki lehet az. A fájdalom minden figyelmemet lekötötte, utána viszont csak hideget éreztem a bőrömön.

Ezután – magam sem tudom, hogyan – már álló helyzetben találtam magam, előttem pedig egy feketébe öltözött alak ment. Háttal volt nekem, így nem láthattam az arcát. Ahogy távolodott, úgy kezdett eltűnni a bizsergés a tetoválásaim mentén. Valamiért az illető után mentem. Nem akartam követni, de nem tudtam megálljt parancsolni a lábaimnak. Egészen az utca végéig követtem azt az alakot, ott pedig rávetettem magam.

Mi ez az egész? Én magamtól nem csinálnék ilyet soha… Mintha nem is én lettem volna. Mintha valaki más irányította volna a tetteimet.

Hátulról fojtogattam az alattam fekvő férfit. De miért? Semmi okom nem volt rá. Ő kétségbeesetten próbált szabadulni szorításomból, ám én nem hagytam. A kapucni, ami a fejére volt húzva, lecsúszott, és felfedte kócos, barna haját. Az egyik ujjamon lévő, aranyszínű, furcsa mintákkal díszített gyűrű felsértette a bőrét, így vékony csíkban folyt végig a vére a kezemen.

Kezeit hirtelen csuklóim köré fonta. Mivel erre nem számítottam, ő elszakította kezemet a torkától, és arrébb lökött. Megpróbált felkelni, ám mielőtt ezt megtehette volna, én a mellkasára térdeltem. Visszahanyatlott a talajra, aztán a derekára ültem. Ujjaim ismét a nyaka köré fonódtak. Eddig nem néztem rá az arcára, ám most valamiért mégis kék szemeibe néztem. A vér is meghűlt bennem, amikor rájöttem, ki ő.

- Caius! – Kiáltottam összeesve, zokogva. Hangom visszhangzott a sikátor falai között. Átfordultam az oldalamra, és magam köré fontam karjaimat. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon, amint az előbb történtekre gondoltam. Megfordultam, hogy ránézhessek, de ő már nem volt ott. Ráadásul nem is a kis utca végén voltam, hanem még csak a közepén.

Arcom elé emeltem a kezem, és észrevettem, nem véres. Pedig én az előbb… És a gyűrű… Hova lett az a gyűrű, ami az ujjamon volt? Volt rajtam egyáltalán? Bár nem is tűnt ismerősnek… Az enyém volt egyáltalán?

Rémülten pattantam fel, majd hátamat az egyik falnak vetettem. Éreztem, amint egy kiálló tégla felsérti a bőrömet. Zihálva néztem jobbra-balra. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, mi ez az egész. Senki nem volt itt rajtam kívül, de ha lett is volna, akkor ilyen gyorsan nem lett volna képes eltűnni innen.

A hideget, amit egész idő alatt éreztem, rájöttem, csak a legújabb tetoválásomnál tapasztaltam. Ugyan beletelt egy kis időbe, mire ezt felfogtam, de sikerült. A vállamra pillantottam, és észrevettem, ahogy a halvány csillogás lassan eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott.

Ülő helyzetbe csúsztam. Térdeimet felhúztam, és könyökömmel támaszkodtam rájuk, miközben tenyerembe temettem az arcomat. Hiába törtem a fejem, semmi nem jutott eszembe, mi történhetett.

Kizárólag Caius ijedt, kék szemeit láttam magam előtt, miközben én fojtogattam. Csakhogy ez nem lehetett valóság, mert én soha nem tennék ilyet, vagy ehhez hasonlót egy ártatlan emberrel. Legfeljebb csak akkor, ha mondjuk meg akar ölni engem, vagy hasonló… Caius-t meg száz százalék, hogy nem bántanám. Nem lennék rá képes. Ő volt az egyetlen, aki valaha is megértett, és gyakorlatilag befogadott…

Nagyon lassan kezdett felszállni a sűrű köd az agyamból, és sikerült kissé lehiggadnom. Felkeltem, és továbbindultam. Lehajtott fejjel sétáltam végig az utcákon. Eközben eleredt az eső, ám nem érdekelt, elázok-e. Egyfolytában törtem a fejem, mi történhetett a sikátorban…

Az nem én voltam, ez biztos. Nem arról volt szó, hogy nem önmagam voltam, hanem arról, nem én voltam. Nem lehettem… Ráadásul, mintha nem is a valóságban lettem volna… Nem a jelenben… Sokkal inkább a jövőben. Közeliben vagy távoliban? Fogalmam sem volt. De éreztem, ez még ezután fog megtörténni…

Viszont, ha tényleg nem én támadtam vagy támadok majd rá, hanem valaki más, akkor vajon ki? És miért támadná meg Caius-t, aki nem ártana senkinek? És ha ez a jövő, akkor ez egy látomás volt? Amit az újabb tetoválásom idézett elő? Vagy sokkal inkább egy tévképzet? Talán csak a fáradság tette mindezt?

I. és II. DIE-unk

Ezt a díjat most megkaptunk, másodszorra Szandraatól is, amiért nagyon hálásak vagyunk! Igazán megtisztelő! Köszönjük szépen!
Nem szeretnénk még egyszer kitölteni, remélem, nem probléma. A kérdéseket persze kitöltjük :)

Ezt a díjat Lina Hulbert-től kaptuk, és nagyon, de nagyon, de nagyon szépen köszönjük neki. :D:D

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

2. Válaszolj 11 kérdésre!

3. Írj 11 kérdést!

4. Küldd tovább 11 embernek!

VII. fejezet

Sziasztok! Azt hiszem egy világ izgatottsága sűrűsödött belém! Annyira kíváncsi vagyok a véleményetekre! Ez az eddigi kedvenc fejezetem, szóval ne fukarkodjatok a szavakkal, várom a kommenteket! :) Továbbá lenne egy kérdésem. Abban reménykedem, hogy majd fogunk tudni így "beszélgetni" egymással :) Mi is válaszolunk a kérdésekre a 'Garázstitkok'-ban, de az úgy túlságosan egyirányú lenne, ezért arra jutottam, hogy én is kérdeznék tőletek, és bízom benne, hogy kommentben kapok válaszokat. Szóval, ami most furdalja az oldalamat, az az, hogy milyen így olvasni a sztorit? Úgy értem, hogy egyszer Kirstin másszor Linny szemszögéből, miközben a két életút még nincs összekötve, így olyan, akár ha két külön könyvet olvasnátok felváltva.... Szóval ez az én kérdésem felétek :)
Szandra, neked pedig kivételesen örülök! Köszönöm szépen, hogy itt vagy velünk! A többieknek mondom, hogy ITT elérhetitek őt, érdemes benézni, remekül ír!

Most pedig búcsúzom és kívánok nektek jó olvasást ehhez a fejezethez is!

Cecile

Káprázat

*Angelina*

Zuhanok a sötét mélységbe. Nem látok semmit,nem is hallok, csak a sípoló hangot, ahogy a levegő elsüvít a fülem mellett. Éjszaka lehet, mert kisvártatva csillagokat vélek felfedezni, amint csíkokká elmosódva húznak el mellettem. Becsukom a szemem, egy kis ideig így zuhanok, súlytalanul. Talán a tudatomat is elvesztem egy időre. Nem tudom. Nem fogom fel, mi történik, vagy meddig. Nem csak súlytalan, gondatlan is vagyok.  Teljesen üres, csak egy test, csak egy burok. Csak a csomagolás, nem az ajándék. Mikor legközelebb kinyitom a szemem, bolygókat fedezek fel a csillagtengerben. Elhúzok a Jupiter mellett. Nincs is időm megnézni, csak homályos emlék marad utána. Megpillantom a Földet. Csodálkozón figyelem, ahogy eszeveszett gyorsasággal forog a tengelye körül. Csak pacákat látok belőle. Összemosódott fehér, kék és zöld pacákat, ahogy egymásba gabalyodnak, mint a papíron összefolyatott festék.

Közeledek felé, vonz magához. A lélegzetem eláll, mikor tudatosul bennem. Kapálózni kezdek, ki akarok siklani a saját pályámról.

- Neki fogok ütközni!- sikítom kétségbeesetten, bár még egy elfúló hangot sem sikerül kipréselni a torkomon. Mind a négy végtagommal a levegőben kaszálok, bukfenceket csinálok zuhanás közben. Mint egy rongybaba, olyan tehetetlen vagyok. Egyre csak közeledek, lassan kibontakozik előttem Amerika, a kontinens, aztán csak nő és nő. Látom már a havas hegycsúcsokat és a tengerpart világoskékjét. És látok egy várost… magas épületekkel. Már annyira közel vagyok, hogy ki tudom venni az utcahálózatot és a zöld parkfoltokat a szürke betonrengetegben. Mikor rájövök, mire fogok esni, még hevesebb kapálózásba kezdek. Egy felhőkarcoló hegyes csúcsa meredezik alattam.

Feladom, elernyedek, belenyugszom. Elképzelem magam előtt, ahogy valósággal felszúr magára. Szép halál. Elkerülhetetlen. Szinte már érzem a fém hidegét áthatolni a testemen, mikor hirtelen, mintha az ember hassal a medencébe ugrik nyáron, úgy ütközök a levegő tömegébe. A tüdőmből kiszorul a levegő, zihálva kapkodok egy kis oxigénért. A szemem felpattan. Alattam fél méterre még mindig ott a veszedelem, én azonban már nem zuhanok felé. Lebegek. Jó pár percig maradok így, mozdulatlan. Mélyeket lélegzek, kieresztem a szuszt. Körülnézek. Le, a Földre. Figyelem a járdán sétáló embereket, mint megannyi hangya, úgy rohangálnak. Öltönyös férfiak, magas sarkúban kopogó nők.

A kezemmel kaszáló mozdulatokat teszek a levegőben, mintha úsznék. Abban reménykedem, hátha sikerül elmozdulnom. Megijeszt a felhőkarcoló alattam, még mindig veszélyben érzem magam. Kicsi és törékeny vagyok ehhez a monstrumhoz képest. Hirtelen nagy lökést kapok hátulról és arrébb sodródom, lefelé, el a felhőkarcoló mellett. Benézek az egyik nagy üvegablakon, a tekintetem találkozik kiskosztümöt és szoros kontyot viselő hölggyel, akinek vastag paksaméta van a kezében. Megállok a levegőben, rámosolygok. A nő megdermed, a szeme kerekre tágul. A mappa kiesik a kezéből, a papírok szerteszállnak az íróasztala körül. Nem hallom az üvegen keresztül, ahogy sikít, de épp elég látnom a jelenetet, hogy magam is megborzongjak. Mitől ijedt meg ennyire?

Kissé hátrébb megyek az ablaktól. A nap közben kibújik a felhők takarása közül és az üvegfelület tükörré válik. Egy pillanatig azt hiszem, csak a szemem káprázik, lassan fogom fel, hogy bizony ez a valóság. Elfelejtek lélegzetet venni. Talán egy kicsit túl sokáig, mert a következő pillanatban az ágyamban találom magam. Hevesen zihálok, és a párnám kicsi kék virágos huzatát gyűrögetem jéggé fagyott, görcsös ujjaimmal. Lehámozom magam az ágyamról, mélyeket lélegzek, hogy megnyugodjak. Nem értem, miért zaklatott fel ennyire. Hiszen, csak álom volt. Nem is valami borzalom, csak… Angyalszárnyak. Semmi más, csak kecses, ezüstösen csillogó, fehér angyalszárnyak.

***

Játékosan figyelem, ahogy a ceruza táncol a kezemben kacskaringós mintát hagyva a matekfüzetem margóján. Már becsöngettek, a tanár késik. És James is. Akaratosan a sokkarú, nyúlványos, kusza összképet adó művészetre szegezem a tekintetem, bár folytatni már nem tudom, a rotringom hegye elpattan a feszültség alatt, ahogy a papírba mélyesztettem. Nem számít. Nem kell ahhoz odanéznem, hogy tudjam, ki méltóztatott besétálni az osztályterem ajtaján. Az iskola talán legmegosztóbb személyisége. Vagy mellette, vagy ellene. Az egyik lány kihúzza magát, kidülleszti a mellét, a másik a padtársa felé, hátat fordít neki. Az osztály szépfiúja köp rá, a rosszfiú kezet nyújt neki. A kémiatanár ócsárolja, a rajztanár isteníti a mélységes lelkéért. Én pedig… Én a tegnap estére gondolok, az SMS-ekre. A telefonra, amit ma reggel sportszerűen az akksi kivételével iktattam ki. Nem akartam látni azokat a szavakat.

***

Estig bent kell maradnom a suliban. Órák után át szaladtam az utca túloldalán lévő lepukkadt ABC-be valami ebédért. A kis üzlet a gimnazista tinédzserek zsebpénzéből piócáskodik. Mi tartjuk még életben. Végigfuttattam a szemem a kis üzlet polcain, de azok már rég csupaszak lehettek, a szünetekben kiszökdöső diákok minden valamire valót elvisznek. Be kellett érnem egy olcsó, íztelen, különböző állatmintákat ábrázoló sós keksszel.

Most itt ücsörgök az iskola aulájában az egyik kivételesen kényelmetlen, zöldre festett, otromba fapadon. Mellettem pihen a kis zacskó- már csak a feléig van tele. A lábamat lóbálom, épp egy elefántot rágcsálok, közben az alkoholos filctoll lemoshatatlan, örökös, mindenhol ott lévő feliratait olvasgatom. I love you-k és Fuck off- ok különös egyvelege. Az én kezem nyoma is itt díszelgett valaha. Most nem találom. Talán lemosták. Vagy átfirkálták, vagy ráírtak valami egészen mást… Vagy ebben a sorrendben mindhárom.

Behunyom a szemem, és mintha megint a ma esti álmomban lennék, úgy érzem, mintha zuhannék, süllyednék önmagamba. Szemem előtt fehéren ragyog két kecses szárnyam. A tetoválásomra gondolok. Az interneten előzőleg azt olvastam, egy tetoválás rengeteg hőcóval jár. Olvastam fertőtlenítőkről, meg hogy utána olyan átlátszó nejlonfóliát kell rakni rá, amilyennel én a tízórai uborkás szendvicsemet csomagolom. Ehhez képest se Caiusnak, se nekem nem volt semmi gondom rá. Nekiugrott a csupasz, kezeletlen bőrömnek ezzel a szokatlan, különös, ezüst tintával, hip-hop felrajzolta a gyönyörűséget, én pedig pár nappal a nagy esemény után ülök itt a nélkül, hogy tennem kellett volna valamit.  Nem gyulladt be, nem vörös. Néha éget, néha bizsereg, ennyi...

Kinyitom a szemem és ismét a padon találom magam. 

A hosszú folyosón visszhangzó léptek verik fel a csendet. Bárki is az, nem törődik vele, hogy most már mindenki tudja, hogy itt van. Ilyenkor délutánonként, mikor már kihaltak a termek, az ember nyomasztóan egyedül érzi magát, mintha az egész épület súlya a vállaira nehezedne. Sőt mi több, mintha magányosan élnék az egész univerzumban, a nagy földgolyón, olyan mintha csak én élvezném a hatalmas üvegablakokon keresztül ferdén besütő, melengető téli napsütést.

Az illető közben a folyosó végére ért, szórakozottan tekint körbe az aulán. – Á, szia! – Felkapom a fejem, ismerem ezt a hangot.

- Szervusz, James. Hogy vagy? – kérdem csendesen. Magam is meglepődöm, hogy feltettem ezt a kérdést. Hogy nem fordítottam hátat, hogy egyáltalán beszélgetésbe elegyedtem vele. Közben a fekete-fehér csempe repedéseit fixírozom. Nem nézek a szemébe. Ő lezseren lehuppan mellém, kekszért nyúl, mosolyog.

- Én jól, és te?

- Én lábujjhegyen szoktam közlekedni…

James nevet. - Adsz egy sáskát?

A kezembe veszem a zacskót. – Sáskával, uram, sajnos nem szolgálhatok. De van egy príma papagájom.

Két ujja közé fogja, mint egy pénzérmét, és úgy tanulmányozza. – Szerintem ez galamb.

- Szerintem pedig a nőknek jobb érzékük van az ilyesmihez.

- Ha te mondod… Egyébként hogyhogy már most itt vagy?

- Mindig itt vagyok. Negyven perc nem elég, hogy megforduljak nagyapához meg vissza.

- Nem tudtam…

- Nehéz úgy, ha mindig késel.

- Úgy értem, nem tudtam, hogy a nagyapádnál vagy.

Mélyeket lélegzek, hagyom elúszni a megjegyzést a fülem mellett. Lerakom a kekszes zsákot, ami még mindig a kezemben maradt, felállok és elsétálok.

- Hova mész?- kiállt utánam James.

- Vécéznem kell- válaszolok röviden.

***

A buszmegállóban álldogálva az ember mindig úgy érzi magát, mintha figyelnék. A tétlen embereknek nincs jobb dolga, mint azt lesni, és gondolatban kivesézni, hogy ki mit tesz, csinál, visel, hord, mond. Vajon kivel beszélhet telefonon, vajon kinek írja az SMS-t, vajon mit olvas, milyen zenét hallgat? Meg vagyok győződve róla, hogy még a gondolataimat is van, aki megpróbálja kitalálni. Máskor talán én is bámészkodnék. Van egy játék, anyával játszottuk mindig, ha valahol várakoznunk kellett. Kislánykoromban ezzel szórakoztatott, hogy ne nyűgösködjek, később szinte már hagyomány vált belőle. Abból áll, hogy kiszemelünk egy embert a tömegben, és kitaláljuk, hogy vajon milyen élete lehet. Milyen a családja, milyen a személyisége, miért ilyen zaklatott, vagy épp boldog? Miért csillog a szeme, miért húzza a bal lábát a földön, miért nézi meg szinte fél percenként a telefonját? Minden apróságra odafigyeltünk, és egy történetet költöttünk mögé…

Ma nem megy. Most nem. Lehajtott fejjel állok, mélyeket lélegzem, hogy az oxigén egészen a lelkem legmélyebb zugáig elérjen, majd kiengedem a levegőt. Lehunyom a szemem, szédülök. Ismét a világűrben találom magam, a Föld vonzásában. Csak zuhanok és zuhanok.

- Gyanús volt, hogy a táskáddal és a kabátoddal mentél a mosdóba…

A szemem kipattan, ismét a valóságban találom magam.

- Gyanús volt? Tényleg? James, figyelj…- Mélyet sóhajtok, felnézek rá, a szemébe. Gyűjtöm a szavakat. Miért vagy itt? Miért jöttél utánam? Miért érdekel? Miért nem hagysz inkább egyszerűen csak magamban? Az agyam máris elkezdi a történetet kerekíteni a kérdőjelek mögé, de aztán leintem magam, és végül csak ennyit mondok: - Sajnálom. Kevés vagyok ehhez. Egyedül vagyok.

Elrántom a tekintetem. Nem hiszem el, hogy ilyesmi kicsúszott a számon. A nyelvemre harapok, nehogy folytassam. A busz fékezve megáll előttünk, gondolkodás nélkül felszállok. A szemem sarkából elmorzsolok egy könnycseppet, amin nem tudtam uralkodni. Megkapaszkodom az egyik korlátban. A busz ránt egyet, ahogy elindul, a tekintetem találkozik még utoljára James tekintetével.

Csak este, lefekvés előtt, mikor az ébresztőórát szeretném beállítani, veszem észre az olvasatlan SMS-t. Nem is figyelek oda, hogy kitől jött, vagy miért, csak megnyitom gyors.

„ Én is sajnálom…”

VI. fejezet

Láthatatlan

*Kirstin*
 

„Miért van az, hogy az ember rengetegszer úgy érzi, láthatatlan? Vagy csak én érzem így? Bárki másnak, akit ismerek, nagyon sok barátja van, és remekül érzik magukat együtt. Nekem miért nincsenek? Ráadásul nem értem, miért én vagyok az, akivel senki sem áll szóba? Talán a szüleim és ilyesmi okok miatt?

Ugyanis már majdnem hat éve, hogy egy intézetben élek, mert a szüleim rossz társaságba keveredtek… Az anyám épp elvonón van, az apám pedig nagy valószínűséggel élete végéig börtönben fog ülni. Úgyhogy engem elvittek egy intézetbe, ahol leginkább problémás gyerekek vannak, a nevelők pedig majdhogynem az ördöggel érnek fel.

Egyszer volt ott egy lány, akivel lehet, összebarátkoztunk volna, de az egyik napról a másikra eltűnt. Pár nap múlva az egyik szertárban találtak rá. Már halott volt, a nyaka köré pedig egy kötél volt tekeredve. El sem tudtam képzelni, hogy volt képes ezt megtenni, bár lehetséges, már értem…

Most én is itt álltam az intézet tetejének a szélén. Egyszerre szerettem volna túl lenni az egészen, és egyszerre féltem. Nem attól, hogy meghalok, hanem attól, mi lesz, ha nem. Semmiképpen nem szerettem volna tovább itt maradni ezen a szörnyű helyen.

Hiszen miután megérkeztem ide, nagyjából két hónapra rá én lettem az, akit mindenki piszkálni kezdett. Ez a mai napig nem változott. Az iskolában ugyanez volt a helyzet. Gyakorlatilag soha nem volt egy nyugodt napom, vagy csak egy órám.

Az egyik szünetben – fogalmam sincs, hogyan, mi okból – csak annyit vettem észre, hatalmas embertömeg van körülöttem, majd fölöttem. Ráadásul nem tettem semmit ez ellen. Bármi is történt, hagytam. Az egyik tanár sikoltozva futott felénk két másikkal, miközben a gyerektömeg elkezdett egy kört formázni körülöttünk. Valaki felemelt a földről, majd elvitt valahova. Ezután a következő, amire emlékeztem, hogy egy kórteremben vagyok. Állítólag nagyon megvertek, de én egy csepp fájdalmat sem éreztem. Pár hét múlva ugyanez megismétlődött. Akkor telt be a pohár.

Úgyhogy arra készültem, leugrom hat emelet magasból. Úgy éreztem, csak ez az egy megoldás maradt; nincs más választásom. Lehunytam a szemem, vettem egy mély lélegzetet, és már majdnem előreléptem, amikor valaki odalent felkiáltott.

- Kirstin! Gyere le! – Üvöltötte az egyik nevelő, noha látszott rajta, egyáltalán nem érdekli, mit teszek ezután. Még egyszer kiáltott, majd elment. Hát, igen… Valóban láthatatlan voltam mindenki számára.

- Szóval ugrasz? – Tette fel valaki a kérdést, én pedig ijedten fordultam hátra. Azonban nem állt ott senki. Biztosan csak képzelődtem, így ismét a tető széle felé mentem. – Nem ez az egyetlen megoldás… - Megint körbepillantottam, de senki nem volt idefent rajtam kívül. Remek! Már hallucináltam is! – Ne tedd!

***

Le kellett volna ugranom? Nagy valószínűséggel igen. Talán az lett volna a legjobb megoldás, hisz az égadta világon senkinek nem hiányoztam volna, ráadásul akkor most nem kéne azon agyalnom, meggondolom-e magam azzal kapcsolatban, amire készülök.

Két napja múltam tizenhárom,és egy tetováló szalon előtt álltam, bár meg mertem volna rá esküdni, itt néhány napja még semmi sem volt. Mondjuk, nagy valószínűséggel csak rosszul emlékeztem…

Némi hezitálás után megfogtam a kilincset, és a szakadó esőről beléptem a kellemesen meleg helyiségbe. Idebent minden csendes volt, így nem hittem, van itt valaki. Odaléptem az egyik oldalon álló pulthoz, amin volt pár kép előző tetoválásokról. Azokat kezdtem el nézegetni.

Különböző méretű és formájú mintákat láttam más emberek testrészeim. Az egyik egy felkaron, míg a másik valakinek a hátán díszelgett. Találtam virágot, állatot, meg egyebeket is… Észre sem vettem, amikor valaki mögém lépett.

- Feltételezem, az első… - Szólalt meg valaki mélyebb férfihangon közvetlenül mögöttem. Ijedten pördültem meg, majd nagyon gyorsan összeszedtem magam, nehogy ezt lássa rajtam.

- Igen. – Feleltem magabiztosan a magas, barna hajú srác kék szemeibe nézve. Ha jó volt a sejtésem, csak néhány évvel lehetett idősebb nálam. Fekete ujjatlant viselt, így kilátszott az egyik alkarján lévő, ezüstszínű, sárkányt ábrázoló tetoválás.

- Van elképzelésed? – Kérdezte egy lépést téve hátrafelé, miközben bólintottam. Erre ő intett, kövessem. Szó nélkül szegődtem a nyomába. Mivel lehajtott fejjel követtem, nem vettem észre, hogy megállt előttem, így beleütköztem. Majdnem elterültem a földön, de ő elkapta a karomat, és mosolyogva leültetett az egyik székre. – És el is mondod?

- Láthatatlan… - Adtam a választ habozás nélkül.

- Mi? – Nézett rám értetlenül. A szeme alatti karikákból kiderült, mennyire fáradt lehet.

- Egy felirat... – Magyaráztam én is elmosolyodva. – A csuklómra…

- Á, értem! – Ült le velem szemben. – Egyébként nem vagy ehhez egy kicsit fiatal?

Ez volt az egyik dolog, amitől kissé féltem. Vajon, ha megmondom neki, mennyi vagyok, akkor azt mondja, nem csinálja meg? Ha így lesz, akkor elmegyek máshoz, bár nagy valószínűséggel ezt megbánnám később…

- Tizenhárom fiatalnak számít? – Érdeklődtem felszegve az államat.

- Dehogy! – Rázta meg a fejét. – Csak érdekelt… - Közelebb húzta a székét az enyémhez, majd elindította a gépet. Mielőtt hozzáért volna a kezemhez, még megkérdezte. – Biztosan akarod?

- Abszolút! – Feleltem.

- Akkor láthatatlan… - Nyugtázta. Ezután a tű a csuklómhoz ért. Először kissé fájt, és elrántottam volna a karomat, de a férfi vasmarokkal tartotta a kezem. Érdeklődve figyeltem, ahogy elmerült a munkájában mindenféle előre való megrajzolás nélkül.”

V. fejezet

Sziasztok! Először is szeretnék nagyon nagyon nagyon boldog új évet kívánni nektek! Íme 2013 első bejegyzése :) Bizsergek a kíváncsiságtól, hogy mit gondoltok a szoriról, örülnék pár kommentnek, ha pedig nincs időtök, használjátok nyugodtan a pipálós szekciót, erre szolgál :) Tekintve, hogy már az ötödik fejezetnél tartunk, hamarosan szeretnénk bevezetni egy fajta "számontartást", amit majd a modulok közt találhattok, bal oldalt. Itt mindig megtudhatjátok, hogy hányadik fejezet következik, mi lesz a címe, mikorra várható, kinek a szemszögéből, és mi is fogunk mindig hozzáfűzni pár szót, vagy egy kis ízelítőt osztunk meg veletek, ilyesmik :) ami pedig számunkra talán a legfontosabb, és amit ti nem biztos, hogy mindig szeretni fogtok, az a komment-határ. Viszont kárpótlásul minden kommentért cserébe kérdésekre fogunk válaszolni, vagy megoszthatjuk veletek a szereplők fényképeit, titkokat a jövőről, ilyesmik. Az első három kérdést már ki is írtuk a 'Garázstitkok' rovatba, a szóra kattintva elolvashatjátok.

Most elbúcsúzom, jó olvasást és szép napot kívánok mindenkinek, aki olvas és aki csak ide tévedt! :)

Cecile

Fenyőfa utca 24. 

*Angelina*

Kicsöngetés után még húzom az időt a szekrényemnél. Késni szeretnék, bár esélyem sincs, még másfél óra van vissza a megbeszélt időpontig, a hely pedig csak tíz perc gyaloglás az iskolától. Nézegetem, tanulmányozom az órarendem. Számolok. Ha csütörtökön, a legközelebbi megbeszélt időponton utolsó órán valamilyen kérdéssel feltartom a tanárt, akkor igazából magamat tartom fel. Mennyit lehet vajon ebből maximum kisajtolni? Húsz percet, mondjuk? Akkor utána elmegyek negyed órát tollászkodni a mosdóban lévő tükör előtt. Talán vécére is elmegyek, és ott ragadok pár percet az alkoholfilces feliratokat olvasgatva… jó pár percet.

Addig pakolgatom céltalanul a könyveket a szekrényemben, míg a függvénytáblám ki nem esik. A gerincére érkezik a csempén, a földrajzos résznél kinyílva. A világ második leghosszabb barlangja az Ukrajnában található Optimista- barlang. Bármennyire optimista is, a 191 kilométerével épphogy csak harmada a világ leghosszabb barlangjának, az USAi Mammoth-barlangnak, ami bizony 563 kilométer hosszú. Bármennyire optimista, nem elég.

*** 

- Milyen napod volt?- kezdi az egyszerűbb kérdésekkel Dorine. Az ablaknál állok, kezembe veszem a párkányra helyezett giccses dísztárgyat. Két delfin szívet formázva egymásba tekeredik, ahogy épp kiugranak a hullámok közül.

Megvonom a vállam. – Hosszú, fárasztó és felesleges.

Kikémlelek a szabadba. Az ablak egy kis parkra és az épületet a parktól elválasztó utcácskára néz. Olvad a hó, süt a nap. Mintha csak az én kedvemért sütne, hiszen tegnap vacsoránál ezt kívántam.

Visszahelyezem a kis figurát a helyére, megfordulok, az ablakpárkányra támaszkodva nézek körbe a teremben. Minden szabadon maradt vízszintes felületet ehhez hasonló kerámiák, hógömbök és üvegdelfinek foglalnak a legnagyobb választékban.

- És te hogy vagy? – kérdem mellékesen. Közben ellököm magam a párkánytól és tovább körözök a szobában. Dorine hátradől a székében, tekintetével követi a mozgásom.

- Jól, köszönöm. Ma már hajnalban talpon voltam. Nem tudtam aludni, tenni akartam valamit… Egyfolytában zakatolt az agyam.

Leemelek egy pszichokönyvet a polcról, belelapozok, de meg sem kísérelek elolvasni egy mondatot is. Általában felét sem értem abból, amit írnak benne.

- És mit csináltál? – Amíg én kérdezek, nem engem kérdeznek. Ez az új taktikám. Közben visszacsúsztatom a kötetet a helyére. Végighúzom a gerincén az ujjam. A címének betűi finoman kidomborodnak.

- Sütöttem egy pitét. Almás-narancsosat. Más gyümölcsöt sajnos nem találni a spájzban ilyenkor, a tél kellős közepén. Meg aztán tudod, van egy fiam, aki imádja az anyja pitéjét. - Szünet. Ő lejegyzetel valamit a mappámba, én némán állok és figyelem, mintha a ceruza sercegéséből és a keze járásából meg tudnám mondani, hogy milyen betűket ró le a papírra. - Te mit csináltál az utóbbi négy napban, mióta nem láttalak? Jó volt a hétvégéd?

- Aha. Tegnap Julievel vacsiztunk.

- És?- Dorine hangjában nem volt semmi kíváncsiság vagy meglepettség. Számított erre, és ez csak megerősített engem a feltevésemben, hogy eredetileg az ő ötlete volt az egész.

- Nincs „és”. Azt hiszem, nem nagyon fogunk a következőkben találkozni. Mondhatjuk úgy is, hogy mi szakítottunk… mint barátnők.

Dorine mélyet lélegzik, a szavakat keresi. Új tervet kell készítenie az én lelkecském megmentésére, hiszen kilőttem a kulcsfiguráját az egyenletből…

- És miért?- kérdi végül.

Elkapom a tekintetem, hátat fordítok, az egyik delfinnek szentelem az összes figyelmem. Megvonom a vállam, közben mutatóujjammal végigsimítok az figura farkuszonyán. – Talán mert… Ő csak azért maradt mellettem, mert félt a saját bűntudatától. Nem azért, mert tényleg törődött velem.

- Nem lehet, hogy valójában félreértetted, mert manapság úgy érzed, csak teher vagy mindenkinek?

Lehunyom a szemem, nyelek egyet, hátha a torkomban növekedő gombóc eltűnik, de nem, csak nem hagy nyugodni. A hátamon lévő tetoválás bizseregni kezd, beleborzongok.

- De, lehet- suttogom rekedtesen.

A tetoválás egyre erősebben bizsereg a hátamon. Mintha hangyák mászkálnának a bőröm alatt, sőt mi több, a húsomat harapdálnák. Aztán ahogy a parázsra dobott fa lobban egy nagyot mielőtt egyenletesen égni kezd, hirtelen mintha az én hátam is égni kezdene. Ezzel egy időben nyílik a tőlem két-háromlépésnyire lévő faajtó, és egy kócos, fekete hajú fiú robban be rajta.

- Rhian, nagyon jól tu…- kezdi korholni Dorine, de a fiú gyorsan hadarva a szavába vág.

- Anya, igen, igen, tudom, hogy utálod, amikor a munkaidőd alatt zavarlak, de ez most nagyon fontos.

Nem fordulok meg, hogy szemléljem az épp kibontakozó családi perpatvart. Inkább kihasználom a felfordulást, a nyitva felejtett ajtót, és kisurranok a szobából.

*** 

A zár kattan a hátam mögött. Letekerem a nyakamról a sálam, a sapkámat a kabátzsebembe dugom, majd a kabátomat a fogasra akasztom. Bemegyek a nappaliba nagyapához. Az egész helyiséget a feje tetejére fordította. Ha nagyapára gondolok, kiskorom óta ez a kép jelenik meg előttem. Ahogy a nappaliban az ebédlőasztalon mindenhol szétszórva kellékek hevernek, minden lámpa felkapcsolva, hogy minden egyes apró hibát észrevehessen és kijavíthasson. A szemén a szemüvegje. Az a különleges, amibe újabb és újabb lencséket tehet bele, hogy növelje a nagyítást. Ő a kötet fölé hajolva ügyködik. - Szia, nagyapa- köszönök neki. Felemelkedik, én nyomok egy puszit az arcára. – Milyen könyvön dolgozol épp?

- Ó, hát egy gyönyörű, régi, kemény kötéses naplón. A hölgy, aki leadta nekem, azt mondta, a padláson találta, talán a dédapjáé lehet… Érdekes dolgokról ír benne az öreg…

- És nehéz dolgod van?

- Az ám, talán évtizedeket hevert már ott a padláson törődés nélkül. Azt hiszem, az egész borítást le kéne cserélnem, csak még nem vagyok benne biztos, hogy miképp…

- Nekem is nehéz dolgom lesz. Gondolok arra, hogy ebben a kupiban nem fogok tudni megteríteni a vacsihoz.

Nagyapa szemöldöke összeszalad, a ráncok elmélyülnek a homlokán. – Tényleg így elrepült az idő? Azt hittem, lesz még elég, hogy össze is pakoljak, mielőtt hazaérsz… - Az ajtó feletti antik órára pillant. – Á vagy úgy. Lenne is időm, ha nem jöttél volna haza ennyivel hamarabb!

Gyorsan elfordulok, a polcokon lévő régi könyvek sorát kezdem tanulmányozni, amiket nagyapa mind egy szálig saját kezűleg restaurált. Soha nem tudtam hazudni, az emberek valahogy rögtön megérzik, ha nem mondok igazat. Talán az arcomra van írva, vagy a hangom remeg meg mindig… nem tudom.

- Elmentél Dorinehoz, bogaram?

- Aha- válaszolok röviden. – Megyek tanulni. Ha tartom a tempóm, talán az összes tételemmel végezhetek az érettségiig…

Morog valamit, de nem figyelek, egyszerűen csak otthagyom. Valószínűleg amint kilépek a szobából, a telefonért fog nyúlni, hogy kifaggassa kedvenc pszichológusom, és közösen kitalálják, mi a teendő velem.

*** 

A telefonom halkan csipog minden gombnyomásra. Már kezd egy kissé idegesíteni a hang. Hátradőlök a székemben. Gurulós bőrfotel. Nem illik nagyapa házába. Kitűnik az antik bútorok közül a modern vonalvezetés. Otthonról lett áthozva. Már jóval az előtt, hogy megtörtént volna. Mikor anya… még volt.

Mélyet lélegzek, lehunyom a szemem, majd kitörlök egy adag SMS-t. Hajtogatom magamnak a mondatot: Nem tartogathatok mindent örökké. Tulajdonképpen nem hiszek benne, csupán szeretném, hogy segítsen. Aztán megnyitom a következőt. A torkom elszorul. Egy újabb történet, amit bedarált az élet. Betelik a cérna és elszakad a pohár, kigördül egy könnycsepp. Otthagyom a mobilom az asztalon, már ahhoz sincs erőm, hogy kilépjek az alkalmazásból. A szemem sarkából még mindig látom, ahogy világítanak a betűk. Azok a szavak kísértenek engem. A fürdőbe megyek, zaklatott mozdulatokkal lerángatom magamról a ruháim és a zuhany alá állok. Ahogy megérzem a vízcseppeket a hátamon, végleg feladom. A vállaim nehézkesen rázkódnak a zokogástól. Leguggolok, átkarolom a térdem, mintha egy hatalmas, mély seb húzódna a mellkasomon és azt próbálnám védeni a zuhanyrózsából ömlő sós oldattól.

Talán sós oldat nincsen, de seb az van. Kitépték a szívemet.