Kedves olvasóink! :) Megérkeztem az új fejezettel, remélem, hogy mindannyitoknak nagyon fog tetszeni. Kicsit szomorkás, de azért igyekeztem egy kis mosolyt is belecsempészni :) Légy szíves hagyjatok magatok után pár kommentet :)
A mostani kérdésem hozzátok pedig az lenne, hogy ki a kedvenc karakteretek illetve kit iktatnátok ki a lehető leghamarabb? Oldalt a modulsávban az előbbire lehet szavazni is, kommentben pedig kifejteni az érveket :)
Nyisd ki a szemed, kérlek!
*Angelina*
Szemeimet a plafonra függesztem, hanyatt fekszem az ágyamban, az ujjaim összekulcsolva nyugszanak a mellkasomon, egyenletesen lélegzek. Belül közel sem vagyok ilyen nyugodt. Még fél óra van a telefonom ébresztéséig. Anya, mit meg nem tennék, hogy ma, most mellettem legyél és segíts kiigazodnom. Te tudnád, hogy mi a teendő. Hogy mit mondjak Jamesnek.
***
Becsapom a szekrényem ajtaját, a táskát a hátamra kapom, és elindulok ki az épületből. Be sem jött, egyszerűen kivonta magát a tanítás alól, engem pedig megfosztott a lehetőségtől, hogy legalábbis megpróbáljam megmagyarázni, hogy végül is én ott voltam tegnap, csak megláttam, és nem hagyhattam futni azt a férfiút, aki azt a tetoválást rajzolta a hátamra, amit senki sem lát, ami mozog, és ami az egyetlen összeköttetés a tegnap reggeli levitálásom és a valóság között. Akkor talán megértené, és kaphatnék még egy esélyt. Egy sokadikat.
Dorinehoz tartok. A fákról még mindig csöpög a víz, épphogy csak elállt az eső, mindenfelé azt a jellegzetes poros, fülledt levegőt hagyva maga után. Tócsákat kerülgetve sietek végig a Fenyőfa utcában, majd becsöngetek a kaputelefonon. Dorine asszisztense, Clair, azonnal beenged. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, szinte rohanok felfelé a második emeletre. Most először érzem, hogy Dorine segíthet. Nem akarom azt mondani, hogy szükségem van rá, túlzás volna, csak talán ő tud mondani valamit. Valamit, bármit, ami megnyugtat, ami kissé ismét ideköt, a Földre.
Berontok az ajtón, filmbe illő jelenet, ahogy Clair feltekint a papírjai felől. - Minden rendben?
- Van bent nála valaki? Vagy máris mehetek?
- Még várnod kell egy kicsit… Kérsz csokit? Az mindenkinek segít.
Clairre pillantok. Egy doboz bonbont nyújt felém. Eszembe jut a tegnap este, máris jobban érzem magam, és elmosolyodom. – Nem köszi. Tegnap küldött nekem Dorine, és rögtön elsőre egy kávésat fogtam ki. - Elfintorodom. – Utálom a kávét.
Ebben a pillanatban félbeszakítva a beszélgetésünket nyílik ki a Dorinehoz vezető ajtó, de még senki nem jön ki rajta, csak egy kezet látok, ahogy a kilincset markolja. Felállok, tétova lépéssel közelebb araszolok. Bentről tompán szűrődik ki Dorine hangja, ahogy kioktatja az illetőt. Nem értem, hogy mit mond neki, de a hanglejtéséből azonnal kiismerem.
- Értettem- válaszol egy férfihang, majd az illető, akinek eddig csak a kezét láttam, kifordul a szobából, és a nélkül megy el mellettem, hogy rám nézne. Pedig, ha ide nézne, ő is azonnal felismerne, és talán érezné a szájában a bonbon ízét, amit tegnap evett, ahogy én is érzem a kávé kesernyés ízét, és azt hiszem, tetszik. Utálom a kávét, de ez az íz tetszik. Épphogy végigfut a gondolataim közt a lehetőség, hogy ráköszönjek, de ő már el is tűnik a lépcsőházban, én pedig csak bámulok utána, míg csak a lépteinek ritmikus visszhangja végleg ki nem hal.
- Helyes, mi?- kérdi pajkos éllel a hangjában Clair. – Nem semmi egy srác.
- Aha- motyogom. – Azt hiszem, most bemegyek Dorinehoz.- Nem nézek Clairre, a szemébe meg főleg nem, csak a nyitva maradt ajtó felé veszem az irányt. Félénken pillantok be. Dorine az asztala mögötti szekrényben matat, így háttal áll nekem. Abban a szekrényben tartja a mappáit, köztük az enyémet is. A küszöbön állva várom, hogy kivegye azt a sárga paksamétát, amit már olyan jól ismerek, mosolyogva behívjon, megkérdezze, amit mindig elsőként kérdez, hogy milyen napom volt, mi történt mióta nem találkoztunk, én pedig végre elmondhassak valakinek mindent. De Dorine nem vesz ki semmit, egyszerűen becsukja a vitrin ajtaját, kulcsra zárja, megfordul, a széke háttámlájáról felemeli a fekete kardigánját, amit úgy szeret. Csak ez után vesz észre.
- Szia!- mondja meglepődve. – Nem kaptad meg az üzenetem?
- Milyen üzenetet?
- Küldtem egy SMS-t. Közbe jött valami, le kellett mondanom a mai találkozónkat.
A zsebembe nyúlok, a telefonomat keresem. – Azt hiszem, elfelejtettem bekapcsolni órák után. –Hosszan lenyomom a piros gombot, figyelem, ahogy a képernyő feldereng, és a készülék újraéled. Nem a legmodernebb típus, ami azt illeti, kell egy kis idő neki. Felnézek Dorinera, aki közben már a kabátjáért nyúl a fogashoz. – Akkor most… menjek haza?
- Bocsánat! Tudom, hogy nem a legjobbkor, de tényleg sürgősen mennem kell. Vigyázz magadra!- Azzal elviharzik mellettem. Hallom, ahogy elköszön Clairtől, majd magas sarkújában végigkopog a lépcsőházon. Bambán követem, a gondolataim teljesen máshol járnak.
- Szia, Clair- motyogom. Ezúttal sem nézek rá, a tekintetem mereven magam előtt tartom. Egyesével letipegek a lépcsőkön. Szükségem lenne rá, most először őszintén szeretnék vele beszélni, és most nincs mellettem. Bár azt hiszem, még jó, hogy valami megállított, még mielőtt mindent kiteregettem volna. Őrültnek nézett volna és megint felírt volna egy halom gyógyszert, amitől mindig olyan kábának és unottnak érzem magam egész nap. Vagy az is lehet, hogy bezártak volna az őrültekházába. Lehet, hogy igaz? Talán valóban megőrültem. Egyáltalán hogy gondoltam én ezt az egészet? Egy épeszű ember hogy reagál ilyesmire? Figyelj, azt hiszem ma reggel repültem, és van egy tetoválásom, amit senki sem lát, de én igen és szerintem mozog. Le tudnád írni az érzést? Hát persze, doktornő. Össze vagyok zavarodva, és…
Azt hiszem, az bosszant a legjobban, hogy tudja, hogy baj van, hiszen tegnap felhívtam. És ez az, ami rádöbbent, hogy ő nem a barátnőm. Nem, ő a pszichológusom. Azért hallgat meg, mert ez a dolga, a munkája, ezért fizetek neki. Pontosabban nagyapa fizet neki abból a pénzből, amit anya hagyott rám. És akkor most mi lesz? Kihez fordulhatnék? Nagyapát nagyon szeretem, de az ő szíve már túl öreg az ilyesmihez. Tehát? Julie? Hiszen elküldtem. James? Elszúrtam.
Sajnálom. Kevés vagyok ehhez. Egyedül vagyok. Nagyon egyedül. Lassan kikészülök.
***
Félve nyitok be. Az egész épületben fertőtlenítő orrfacsaró szaga terjeng. Néma csönd van, amit csak a terem előtt néha elsiető ápolók zöld vászonnadrágjának susogása, és a gépek egyenletes csipogása tör meg. Az ágy mellett egy fehér műbőrrel bevont szék áll. Óvatosan odamegyek, leülök rá, a táskámat a szék lábainak támasztom. Nem merem a tekintetem az ágyban fekvőre emelni. Talán szégyellem magam, de az az igazság, hogy nem csak erről van szó. Éppen elég labilis a lelkiállapotom most, ha ránéznék a fakó, beesett, borostás arcára, azt hiszem, nem bírnám tovább tartani magam. Kicsit közelebb húzom magam az ágyhoz, a kezemmel végigsimítok a makulátlan fehér, gyűrődés nélküli lepedőn.
- Tudom, hogy rég látogattalak… - Felcsippentem a vászont, és kicsit meghúzkodom, hogy legalább egy apró hupli legyen rajta, ami megtöri kicsit a túlságosan is tökéletes összképet. – Nagyon rég… - Megköszörülöm a torkom, hátha sikerül eltűntetnem a növekvő gombócot. - Történtek dolgok… De nem akarom elmondani, mert talán akkor nem akarnál felébredni. Azt hiszem, akarnod kell, a nélkül nem megy.
Most először az arcára nézek. Hiányzott már ez az arc nekem. Minden négyzetcentiméterét ismerem. Az ajkának, a szemöldökének a vonalát. A szeme színét, pedig már rég volt, hogy kinyitotta. De… a hangját elfelejtettem. Ha lehunyom a szemem, látom magam előtt, ahogy beszéd közben gesztikulál, ahogy az ajkai mozognak, ahogy kissé megemeli a szemöldökét, ha ki akar hangsúlyozni valamit, és a szemeit nagyra nyitja… de nem hallom, amit mond. Nem hallom, ahogy nevet, csak a gödröcskéit látom kétoldalt. Azokat a gödröcskéket, amik nagyapának is vannak, ha mosolyog, és amit én is örököltem.
- Légy szí’, nyisd ki a szemed! Nagyobb szükségem van rád, mint valaha. – Nem bírom tovább, az első kigördülő könnycseppel együtt az egész gát is átszakad, és keserves zokogásba kezdek. Nem érdekel, hogy valószínűleg ebben a csendben az egész folyosó engem hallgat, engem szán. Már nem, mostanra minden önbecsülésem elvesztettem. – Mikor utoljára itt voltam, anyával jöttem… Emlékszel, milyen gyenge volt a hangja? Nem mondta neked. – A takaró alá nyúlok, egy kezet keresek és kétségbeesetten markolom meg, mikor megtalálom. - Sokáig nekem sem. Csak mikor már muszáj volt… és egyértelmű. Annyira egyedül vagyok! Nem akarom elmondani, hogy mi történt, mert akkor talán már vissza sem akarsz majd jönni, és akkor örökké egyedül maradok! Bár talán pont ez az, amiért most már aztán össze kéne kapnod magad! Hallasz engem? Figyelsz rám? Nyisd ki a szemed, kérlek! Szükség van rád! Szükségem van rád! Egyedül vagyok, és egyedül nem megy. Egymagam kevés vagyok. Anya már nem tud segíteni. Nagyapa… azt hiszem, ő is menni készül, már csak én tartom itt. Én annyira… nem értem az értelmét már. Miért kell nekem még itt lennem? Én annyira… egyedül vagyok, és… Mindent elrontok, egy hatalmas teher vagyok, és… - Félbeszakít az újabb zokogáshullám. Az ágyra borulok, álomba sírom magam.
***
Suzanne ébreszt. Finom érintésével végigsimít a hátamon, a hajamat a fülem mögé tűri. Az egész arcom lüktet, és szinte biztos vagyok benne, hogy feldagadt a könnyektől.
- Hoztam neked egy csokit és egy pohár tejet- duruzsolja. Miért akar mostanában engem mindenki csokival etetni? – Gyere, ideje felkelned. Szedd össze magad, lélegezz egy mélyet.
Csöndesen engedelmeskedem, Suzannere nézek. – Változott az állapota mióta nem jöttem?
Szomorkás mosollyal az arcán rázza meg a fejét. – Talán egy kis bátorításra lenne szüksége. Gyere gyakrabban és lehet, szó szerint ráébred, hogy már itt az ideje felkelnie.
Ránézek az említettre, szomorkásan, a szemét figyelem, mintha valóban bármely pillanatban kipattanhatna. Lassan kihámozom a kezéből az elgémberedett ujjaimat. Talán csak képzelődöm, de mintha az ő ujjai összekulcsolódtak volna az enyémek felett, míg aludtam. Talán tényleg hallotta, amit mondtam, talán tényleg figyelt rám, talán tényleg, valóban, most, vagy holnap, vagy a héten egyszer majd megmozdítja valamelyik tagját, pislog párat, azt kérdi, hogy kerül ő ide, én pedig elmondok neki mindent, ami azóta történt. Ha kell, egy hétig vagy kettőig egyhuzamban csak mesélek neki, de nem akarok kihagyni egy pillanatot sem az utóbbi négy évből. És vigyázni fogok rá, hogy ne történjen meg vele még egyszer.
- Köszi a csokit- motyogom, közben a tekintetem le nem veszem az arcáról. Azt várom, hogy megmozduljon, hogy felüljön, rám nézzen. Elképzelem ezt újra és újra és újra. De ő továbbra is mozdulatlanul fekszik a makulátlanul steril kórházi ágyon.
- Boldogsághormon… rád fér azt hiszem. – Fanyarkásan elmosolyodom. Mintha valami ilyesmit már hallottam volna mostanában…- Remélem, nem bánod, de mikor elmentem a kórterem előtt, és benéztem, és megláttalak, úgy éreztem, hogy azzal cselekedek jót, ha szólok a nagyapádnak, hogy itt vagy. Ő nem tudott eljönni, de azt mondta, küld maga helyett valakit, és most egy szimpatikus fiatalember ül kint az egyik széken, pontosan itt, az ajtó előtt. Azt hiszem, hozzád jött…
- Tényleg?- Egy pillanatra megörülök, hogy talán James van itt… de nagyapa nem ismeri, és ha ismerné is, ő akkor sem jönne el, nem kíváncsi rám. – Ki az?
- Nem kérdeztem meg tőle… Ami viszont biztos, hogy lassan két órája várja türelemmel, hogy kimenj hozzá. Azt hiszem, megérdemli, hogy összeszedd magad és kisétálj az ajtón.
- Ja, igen, vissza a kegyetlen valósághoz.
- Milyen kegyetlen valóság? Ha engem is ilyen jóképű fiúcskák vettek volna körbe pár évvel ez előtt, én bizony nem várattam volna őket, és valószínűleg most sem lennék egyedül.
Majdnem rákontrázok, hogy pedig nincs is egyedül, de visszanyelem, és emlékeztetem magam, hogy dehogynem. Ő is négy éve vár, bizonyára neki is ugyanúgy hiányzik, mégis nagyobb méltósággal viseli az egyedül létet nálam. Ketten evezünk egy csónakban.
Elveszem tőle a pohár tejet és nagy kortyokban kiiszom, majd nyújtja a csokit is, gyorsan betömöm. Ha nem fogadtam volna el őket, nem engedett volna ki a szobából mindaddig, míg minden a gyomromban nem végzi. - Köszi mindent- mondom még tele szájjal. A táskám után nyúlok, a vállamra kapom, felállok. Az ágy fölé hajolok, kisöpröm a szeméből arany fürtjeit, homlokon puszilom , majd az ajtó felé veszem az irányt. Mielőtt megdörzsölöm a szemem, hogy véletlenül se maradjon bármi túlságosan egyértelmű jele annak, hogy sírtam, még visszanézek Suzannere, de már nem rám figyel, hanem hozzá duruzsol. Úgy, mintha csak hozzám beszélne. Ő a legnemesebb lelkű ember, akit ismerek. Remek abban, amit csinál, és szívesen teszi, amiért irigylem egy kicsit. Azt hiszem, a Jóisten is ide teremtette, ebbe a kórházba. Még épp hallom, ahogy Suzanne valami olyasmit suttog, hogy látod, kellesz neki, gyere vissza hozzá, mikor kilépek az ajtón. A tekintetem találkozik szemközi falnál lévő széksoron eltápászkodó ismerős ismeretlen tekintetével.
- Hát szia- mondja csendesen.
- Szia.
