V. fejezet

Sziasztok! Először is szeretnék nagyon nagyon nagyon boldog új évet kívánni nektek! Íme 2013 első bejegyzése :) Bizsergek a kíváncsiságtól, hogy mit gondoltok a szoriról, örülnék pár kommentnek, ha pedig nincs időtök, használjátok nyugodtan a pipálós szekciót, erre szolgál :) Tekintve, hogy már az ötödik fejezetnél tartunk, hamarosan szeretnénk bevezetni egy fajta "számontartást", amit majd a modulok közt találhattok, bal oldalt. Itt mindig megtudhatjátok, hogy hányadik fejezet következik, mi lesz a címe, mikorra várható, kinek a szemszögéből, és mi is fogunk mindig hozzáfűzni pár szót, vagy egy kis ízelítőt osztunk meg veletek, ilyesmik :) ami pedig számunkra talán a legfontosabb, és amit ti nem biztos, hogy mindig szeretni fogtok, az a komment-határ. Viszont kárpótlásul minden kommentért cserébe kérdésekre fogunk válaszolni, vagy megoszthatjuk veletek a szereplők fényképeit, titkokat a jövőről, ilyesmik. Az első három kérdést már ki is írtuk a 'Garázstitkok' rovatba, a szóra kattintva elolvashatjátok.

Most elbúcsúzom, jó olvasást és szép napot kívánok mindenkinek, aki olvas és aki csak ide tévedt! :)

Cecile

Fenyőfa utca 24. 

*Angelina*

Kicsöngetés után még húzom az időt a szekrényemnél. Késni szeretnék, bár esélyem sincs, még másfél óra van vissza a megbeszélt időpontig, a hely pedig csak tíz perc gyaloglás az iskolától. Nézegetem, tanulmányozom az órarendem. Számolok. Ha csütörtökön, a legközelebbi megbeszélt időponton utolsó órán valamilyen kérdéssel feltartom a tanárt, akkor igazából magamat tartom fel. Mennyit lehet vajon ebből maximum kisajtolni? Húsz percet, mondjuk? Akkor utána elmegyek negyed órát tollászkodni a mosdóban lévő tükör előtt. Talán vécére is elmegyek, és ott ragadok pár percet az alkoholfilces feliratokat olvasgatva… jó pár percet.

Addig pakolgatom céltalanul a könyveket a szekrényemben, míg a függvénytáblám ki nem esik. A gerincére érkezik a csempén, a földrajzos résznél kinyílva. A világ második leghosszabb barlangja az Ukrajnában található Optimista- barlang. Bármennyire optimista is, a 191 kilométerével épphogy csak harmada a világ leghosszabb barlangjának, az USAi Mammoth-barlangnak, ami bizony 563 kilométer hosszú. Bármennyire optimista, nem elég.

*** 

- Milyen napod volt?- kezdi az egyszerűbb kérdésekkel Dorine. Az ablaknál állok, kezembe veszem a párkányra helyezett giccses dísztárgyat. Két delfin szívet formázva egymásba tekeredik, ahogy épp kiugranak a hullámok közül.

Megvonom a vállam. – Hosszú, fárasztó és felesleges.

Kikémlelek a szabadba. Az ablak egy kis parkra és az épületet a parktól elválasztó utcácskára néz. Olvad a hó, süt a nap. Mintha csak az én kedvemért sütne, hiszen tegnap vacsoránál ezt kívántam.

Visszahelyezem a kis figurát a helyére, megfordulok, az ablakpárkányra támaszkodva nézek körbe a teremben. Minden szabadon maradt vízszintes felületet ehhez hasonló kerámiák, hógömbök és üvegdelfinek foglalnak a legnagyobb választékban.

- És te hogy vagy? – kérdem mellékesen. Közben ellököm magam a párkánytól és tovább körözök a szobában. Dorine hátradől a székében, tekintetével követi a mozgásom.

- Jól, köszönöm. Ma már hajnalban talpon voltam. Nem tudtam aludni, tenni akartam valamit… Egyfolytában zakatolt az agyam.

Leemelek egy pszichokönyvet a polcról, belelapozok, de meg sem kísérelek elolvasni egy mondatot is. Általában felét sem értem abból, amit írnak benne.

- És mit csináltál? – Amíg én kérdezek, nem engem kérdeznek. Ez az új taktikám. Közben visszacsúsztatom a kötetet a helyére. Végighúzom a gerincén az ujjam. A címének betűi finoman kidomborodnak.

- Sütöttem egy pitét. Almás-narancsosat. Más gyümölcsöt sajnos nem találni a spájzban ilyenkor, a tél kellős közepén. Meg aztán tudod, van egy fiam, aki imádja az anyja pitéjét. - Szünet. Ő lejegyzetel valamit a mappámba, én némán állok és figyelem, mintha a ceruza sercegéséből és a keze járásából meg tudnám mondani, hogy milyen betűket ró le a papírra. - Te mit csináltál az utóbbi négy napban, mióta nem láttalak? Jó volt a hétvégéd?

- Aha. Tegnap Julievel vacsiztunk.

- És?- Dorine hangjában nem volt semmi kíváncsiság vagy meglepettség. Számított erre, és ez csak megerősített engem a feltevésemben, hogy eredetileg az ő ötlete volt az egész.

- Nincs „és”. Azt hiszem, nem nagyon fogunk a következőkben találkozni. Mondhatjuk úgy is, hogy mi szakítottunk… mint barátnők.

Dorine mélyet lélegzik, a szavakat keresi. Új tervet kell készítenie az én lelkecském megmentésére, hiszen kilőttem a kulcsfiguráját az egyenletből…

- És miért?- kérdi végül.

Elkapom a tekintetem, hátat fordítok, az egyik delfinnek szentelem az összes figyelmem. Megvonom a vállam, közben mutatóujjammal végigsimítok az figura farkuszonyán. – Talán mert… Ő csak azért maradt mellettem, mert félt a saját bűntudatától. Nem azért, mert tényleg törődött velem.

- Nem lehet, hogy valójában félreértetted, mert manapság úgy érzed, csak teher vagy mindenkinek?

Lehunyom a szemem, nyelek egyet, hátha a torkomban növekedő gombóc eltűnik, de nem, csak nem hagy nyugodni. A hátamon lévő tetoválás bizseregni kezd, beleborzongok.

- De, lehet- suttogom rekedtesen.

A tetoválás egyre erősebben bizsereg a hátamon. Mintha hangyák mászkálnának a bőröm alatt, sőt mi több, a húsomat harapdálnák. Aztán ahogy a parázsra dobott fa lobban egy nagyot mielőtt egyenletesen égni kezd, hirtelen mintha az én hátam is égni kezdene. Ezzel egy időben nyílik a tőlem két-háromlépésnyire lévő faajtó, és egy kócos, fekete hajú fiú robban be rajta.

- Rhian, nagyon jól tu…- kezdi korholni Dorine, de a fiú gyorsan hadarva a szavába vág.

- Anya, igen, igen, tudom, hogy utálod, amikor a munkaidőd alatt zavarlak, de ez most nagyon fontos.

Nem fordulok meg, hogy szemléljem az épp kibontakozó családi perpatvart. Inkább kihasználom a felfordulást, a nyitva felejtett ajtót, és kisurranok a szobából.

*** 

A zár kattan a hátam mögött. Letekerem a nyakamról a sálam, a sapkámat a kabátzsebembe dugom, majd a kabátomat a fogasra akasztom. Bemegyek a nappaliba nagyapához. Az egész helyiséget a feje tetejére fordította. Ha nagyapára gondolok, kiskorom óta ez a kép jelenik meg előttem. Ahogy a nappaliban az ebédlőasztalon mindenhol szétszórva kellékek hevernek, minden lámpa felkapcsolva, hogy minden egyes apró hibát észrevehessen és kijavíthasson. A szemén a szemüvegje. Az a különleges, amibe újabb és újabb lencséket tehet bele, hogy növelje a nagyítást. Ő a kötet fölé hajolva ügyködik. - Szia, nagyapa- köszönök neki. Felemelkedik, én nyomok egy puszit az arcára. – Milyen könyvön dolgozol épp?

- Ó, hát egy gyönyörű, régi, kemény kötéses naplón. A hölgy, aki leadta nekem, azt mondta, a padláson találta, talán a dédapjáé lehet… Érdekes dolgokról ír benne az öreg…

- És nehéz dolgod van?

- Az ám, talán évtizedeket hevert már ott a padláson törődés nélkül. Azt hiszem, az egész borítást le kéne cserélnem, csak még nem vagyok benne biztos, hogy miképp…

- Nekem is nehéz dolgom lesz. Gondolok arra, hogy ebben a kupiban nem fogok tudni megteríteni a vacsihoz.

Nagyapa szemöldöke összeszalad, a ráncok elmélyülnek a homlokán. – Tényleg így elrepült az idő? Azt hittem, lesz még elég, hogy össze is pakoljak, mielőtt hazaérsz… - Az ajtó feletti antik órára pillant. – Á vagy úgy. Lenne is időm, ha nem jöttél volna haza ennyivel hamarabb!

Gyorsan elfordulok, a polcokon lévő régi könyvek sorát kezdem tanulmányozni, amiket nagyapa mind egy szálig saját kezűleg restaurált. Soha nem tudtam hazudni, az emberek valahogy rögtön megérzik, ha nem mondok igazat. Talán az arcomra van írva, vagy a hangom remeg meg mindig… nem tudom.

- Elmentél Dorinehoz, bogaram?

- Aha- válaszolok röviden. – Megyek tanulni. Ha tartom a tempóm, talán az összes tételemmel végezhetek az érettségiig…

Morog valamit, de nem figyelek, egyszerűen csak otthagyom. Valószínűleg amint kilépek a szobából, a telefonért fog nyúlni, hogy kifaggassa kedvenc pszichológusom, és közösen kitalálják, mi a teendő velem.

*** 

A telefonom halkan csipog minden gombnyomásra. Már kezd egy kissé idegesíteni a hang. Hátradőlök a székemben. Gurulós bőrfotel. Nem illik nagyapa házába. Kitűnik az antik bútorok közül a modern vonalvezetés. Otthonról lett áthozva. Már jóval az előtt, hogy megtörtént volna. Mikor anya… még volt.

Mélyet lélegzek, lehunyom a szemem, majd kitörlök egy adag SMS-t. Hajtogatom magamnak a mondatot: Nem tartogathatok mindent örökké. Tulajdonképpen nem hiszek benne, csupán szeretném, hogy segítsen. Aztán megnyitom a következőt. A torkom elszorul. Egy újabb történet, amit bedarált az élet. Betelik a cérna és elszakad a pohár, kigördül egy könnycsepp. Otthagyom a mobilom az asztalon, már ahhoz sincs erőm, hogy kilépjek az alkalmazásból. A szemem sarkából még mindig látom, ahogy világítanak a betűk. Azok a szavak kísértenek engem. A fürdőbe megyek, zaklatott mozdulatokkal lerángatom magamról a ruháim és a zuhany alá állok. Ahogy megérzem a vízcseppeket a hátamon, végleg feladom. A vállaim nehézkesen rázkódnak a zokogástól. Leguggolok, átkarolom a térdem, mintha egy hatalmas, mély seb húzódna a mellkasomon és azt próbálnám védeni a zuhanyrózsából ömlő sós oldattól.

Talán sós oldat nincsen, de seb az van. Kitépték a szívemet.