Láthatatlan
*Kirstin*
„Miért van az, hogy az ember rengetegszer
úgy érzi, láthatatlan? Vagy csak én érzem így? Bárki másnak, akit ismerek,
nagyon sok barátja van, és remekül érzik magukat együtt. Nekem miért nincsenek?
Ráadásul nem értem, miért én vagyok az, akivel senki sem áll szóba? Talán a
szüleim és ilyesmi okok miatt?
Ugyanis már majdnem hat éve, hogy egy
intézetben élek, mert a szüleim rossz társaságba keveredtek… Az anyám épp
elvonón van, az apám pedig nagy valószínűséggel élete végéig börtönben fog
ülni. Úgyhogy engem elvittek egy intézetbe, ahol leginkább problémás gyerekek
vannak, a nevelők pedig majdhogynem az ördöggel érnek fel.
Egyszer volt ott egy lány, akivel lehet,
összebarátkoztunk volna, de az egyik napról a másikra eltűnt. Pár nap múlva az
egyik szertárban találtak rá. Már halott volt, a nyaka köré pedig egy kötél
volt tekeredve. El sem tudtam képzelni, hogy volt képes ezt megtenni, bár
lehetséges, már értem…
Most én is itt álltam az intézet tetejének a
szélén. Egyszerre szerettem volna túl lenni az egészen, és egyszerre féltem.
Nem attól, hogy meghalok, hanem attól, mi lesz, ha nem. Semmiképpen nem
szerettem volna tovább itt maradni ezen a szörnyű helyen.
Hiszen miután megérkeztem ide, nagyjából két
hónapra rá én lettem az, akit mindenki piszkálni kezdett. Ez a mai napig nem
változott. Az iskolában ugyanez volt a helyzet. Gyakorlatilag soha nem volt egy
nyugodt napom, vagy csak egy órám.
Az egyik szünetben – fogalmam sincs, hogyan,
mi okból – csak annyit vettem észre, hatalmas embertömeg van körülöttem, majd
fölöttem. Ráadásul nem tettem semmit ez ellen. Bármi is történt, hagytam. Az
egyik tanár sikoltozva futott felénk két másikkal, miközben a gyerektömeg
elkezdett egy kört formázni körülöttünk. Valaki felemelt a földről, majd elvitt
valahova. Ezután a következő, amire emlékeztem, hogy egy kórteremben vagyok.
Állítólag nagyon megvertek, de én egy csepp fájdalmat sem éreztem. Pár hét
múlva ugyanez megismétlődött. Akkor telt be a pohár.
Úgyhogy arra készültem, leugrom hat emelet
magasból. Úgy éreztem, csak ez az egy megoldás maradt; nincs más választásom.
Lehunytam a szemem, vettem egy mély lélegzetet, és már majdnem előreléptem,
amikor valaki odalent felkiáltott.
- Kirstin! Gyere le! – Üvöltötte az egyik
nevelő, noha látszott rajta, egyáltalán nem érdekli, mit teszek ezután. Még
egyszer kiáltott, majd elment. Hát, igen… Valóban láthatatlan voltam mindenki
számára.
- Szóval ugrasz? – Tette fel valaki a
kérdést, én pedig ijedten fordultam hátra. Azonban nem állt ott senki. Biztosan
csak képzelődtem, így ismét a tető széle felé mentem. – Nem ez az egyetlen
megoldás… - Megint körbepillantottam, de senki nem volt idefent rajtam kívül.
Remek! Már hallucináltam is! – Ne tedd!
***
Le kellett volna ugranom? Nagy
valószínűséggel igen. Talán az lett volna a legjobb megoldás, hisz az égadta
világon senkinek nem hiányoztam volna, ráadásul akkor most nem kéne azon
agyalnom, meggondolom-e magam azzal kapcsolatban, amire készülök.
Két napja múltam tizenhárom,és egy tetováló
szalon előtt álltam, bár meg mertem volna rá esküdni, itt néhány napja még
semmi sem volt. Mondjuk, nagy valószínűséggel csak rosszul emlékeztem…
Némi hezitálás után megfogtam a kilincset,
és a szakadó esőről beléptem a kellemesen meleg helyiségbe. Idebent minden
csendes volt, így nem hittem, van itt valaki. Odaléptem az egyik oldalon álló
pulthoz, amin volt pár kép előző tetoválásokról. Azokat kezdtem el nézegetni.
Különböző méretű és formájú mintákat láttam
más emberek testrészeim. Az egyik egy felkaron, míg a másik valakinek a hátán
díszelgett. Találtam virágot, állatot, meg egyebeket is… Észre sem vettem,
amikor valaki mögém lépett.
- Feltételezem, az első… - Szólalt meg
valaki mélyebb férfihangon közvetlenül mögöttem. Ijedten pördültem meg, majd
nagyon gyorsan összeszedtem magam, nehogy ezt lássa rajtam.
- Igen. – Feleltem magabiztosan a magas,
barna hajú srác kék szemeibe nézve. Ha jó volt a sejtésem, csak néhány évvel
lehetett idősebb nálam. Fekete ujjatlant viselt, így kilátszott az egyik alkarján
lévő, ezüstszínű, sárkányt ábrázoló tetoválás.
- Van elképzelésed? – Kérdezte egy lépést
téve hátrafelé, miközben bólintottam. Erre ő intett, kövessem. Szó nélkül
szegődtem a nyomába. Mivel lehajtott fejjel követtem, nem vettem észre, hogy
megállt előttem, így beleütköztem. Majdnem elterültem a földön, de ő elkapta a
karomat, és mosolyogva leültetett az egyik székre. – És el is mondod?
- Láthatatlan… - Adtam a választ habozás
nélkül.
- Mi? – Nézett rám értetlenül. A szeme
alatti karikákból kiderült, mennyire fáradt lehet.
- Egy felirat... – Magyaráztam én is
elmosolyodva. – A csuklómra…
- Á, értem! – Ült le velem szemben. –
Egyébként nem vagy ehhez egy kicsit fiatal?
Ez volt az egyik dolog, amitől kissé féltem.
Vajon, ha megmondom neki, mennyi vagyok, akkor azt mondja, nem csinálja meg? Ha
így lesz, akkor elmegyek máshoz, bár nagy valószínűséggel ezt megbánnám később…
- Tizenhárom fiatalnak számít? – Érdeklődtem
felszegve az államat.
- Dehogy! – Rázta meg a fejét. – Csak
érdekelt… - Közelebb húzta a székét az enyémhez, majd elindította a gépet.
Mielőtt hozzáért volna a kezemhez, még megkérdezte. – Biztosan akarod?
- Abszolút! – Feleltem.
- Akkor láthatatlan… - Nyugtázta. Ezután a
tű a csuklómhoz ért. Először kissé fájt, és elrántottam volna a karomat, de a
férfi vasmarokkal tartotta a kezem. Érdeklődve figyeltem, ahogy elmerült a
munkájában mindenféle előre való megrajzolás nélkül.”
Sziasztok, ma Cecile adta meg az oldal címet és ahogy ígértem este fel is jöttem , majd kíváncsian kezdtem el a legelső fejezetet, mert semmit nem tudtam a történetről, csakhogy két lány életéről fog szólni. Az egész blognak és írásotoknak van egy varázsa , magába ragad a történet . Nem bírtam abbahagyni , mert kíváncsi voltam , és még most is a hatásotok alatt állók. Mind a ketten remekül írtok, mellesleg szereztetek egy állandó olvasót, kommentelöt , mert innentől levakarni sem fogtok tudni magatokról. Nagyon érdekel, hogy mi az ami összeköti őket, egymással illetve Caiusal , hogy mikor és mi miatt van az az érzés a tetkó körül , és még nagyon sok dologra, úgyhogy alig várom a következőt.
VálaszTörlésA kérdés az volt , hogy mit gondolok róla ..azt, hogy fantasztikus és magával ragadó . Hihetetlen , ahogy leírjátok az érzéseket, a körülményeket és az okokat :) Cecilenek meg nagyon hálás vagyok, hogy megadta az oldalcímet :)