VII. fejezet

Sziasztok! Azt hiszem egy világ izgatottsága sűrűsödött belém! Annyira kíváncsi vagyok a véleményetekre! Ez az eddigi kedvenc fejezetem, szóval ne fukarkodjatok a szavakkal, várom a kommenteket! :) Továbbá lenne egy kérdésem. Abban reménykedem, hogy majd fogunk tudni így "beszélgetni" egymással :) Mi is válaszolunk a kérdésekre a 'Garázstitkok'-ban, de az úgy túlságosan egyirányú lenne, ezért arra jutottam, hogy én is kérdeznék tőletek, és bízom benne, hogy kommentben kapok válaszokat. Szóval, ami most furdalja az oldalamat, az az, hogy milyen így olvasni a sztorit? Úgy értem, hogy egyszer Kirstin másszor Linny szemszögéből, miközben a két életút még nincs összekötve, így olyan, akár ha két külön könyvet olvasnátok felváltva.... Szóval ez az én kérdésem felétek :)
Szandra, neked pedig kivételesen örülök! Köszönöm szépen, hogy itt vagy velünk! A többieknek mondom, hogy ITT elérhetitek őt, érdemes benézni, remekül ír!

Most pedig búcsúzom és kívánok nektek jó olvasást ehhez a fejezethez is!

Cecile

Káprázat

*Angelina*

Zuhanok a sötét mélységbe. Nem látok semmit,nem is hallok, csak a sípoló hangot, ahogy a levegő elsüvít a fülem mellett. Éjszaka lehet, mert kisvártatva csillagokat vélek felfedezni, amint csíkokká elmosódva húznak el mellettem. Becsukom a szemem, egy kis ideig így zuhanok, súlytalanul. Talán a tudatomat is elvesztem egy időre. Nem tudom. Nem fogom fel, mi történik, vagy meddig. Nem csak súlytalan, gondatlan is vagyok.  Teljesen üres, csak egy test, csak egy burok. Csak a csomagolás, nem az ajándék. Mikor legközelebb kinyitom a szemem, bolygókat fedezek fel a csillagtengerben. Elhúzok a Jupiter mellett. Nincs is időm megnézni, csak homályos emlék marad utána. Megpillantom a Földet. Csodálkozón figyelem, ahogy eszeveszett gyorsasággal forog a tengelye körül. Csak pacákat látok belőle. Összemosódott fehér, kék és zöld pacákat, ahogy egymásba gabalyodnak, mint a papíron összefolyatott festék.

Közeledek felé, vonz magához. A lélegzetem eláll, mikor tudatosul bennem. Kapálózni kezdek, ki akarok siklani a saját pályámról.

- Neki fogok ütközni!- sikítom kétségbeesetten, bár még egy elfúló hangot sem sikerül kipréselni a torkomon. Mind a négy végtagommal a levegőben kaszálok, bukfenceket csinálok zuhanás közben. Mint egy rongybaba, olyan tehetetlen vagyok. Egyre csak közeledek, lassan kibontakozik előttem Amerika, a kontinens, aztán csak nő és nő. Látom már a havas hegycsúcsokat és a tengerpart világoskékjét. És látok egy várost… magas épületekkel. Már annyira közel vagyok, hogy ki tudom venni az utcahálózatot és a zöld parkfoltokat a szürke betonrengetegben. Mikor rájövök, mire fogok esni, még hevesebb kapálózásba kezdek. Egy felhőkarcoló hegyes csúcsa meredezik alattam.

Feladom, elernyedek, belenyugszom. Elképzelem magam előtt, ahogy valósággal felszúr magára. Szép halál. Elkerülhetetlen. Szinte már érzem a fém hidegét áthatolni a testemen, mikor hirtelen, mintha az ember hassal a medencébe ugrik nyáron, úgy ütközök a levegő tömegébe. A tüdőmből kiszorul a levegő, zihálva kapkodok egy kis oxigénért. A szemem felpattan. Alattam fél méterre még mindig ott a veszedelem, én azonban már nem zuhanok felé. Lebegek. Jó pár percig maradok így, mozdulatlan. Mélyeket lélegzek, kieresztem a szuszt. Körülnézek. Le, a Földre. Figyelem a járdán sétáló embereket, mint megannyi hangya, úgy rohangálnak. Öltönyös férfiak, magas sarkúban kopogó nők.

A kezemmel kaszáló mozdulatokat teszek a levegőben, mintha úsznék. Abban reménykedem, hátha sikerül elmozdulnom. Megijeszt a felhőkarcoló alattam, még mindig veszélyben érzem magam. Kicsi és törékeny vagyok ehhez a monstrumhoz képest. Hirtelen nagy lökést kapok hátulról és arrébb sodródom, lefelé, el a felhőkarcoló mellett. Benézek az egyik nagy üvegablakon, a tekintetem találkozik kiskosztümöt és szoros kontyot viselő hölggyel, akinek vastag paksaméta van a kezében. Megállok a levegőben, rámosolygok. A nő megdermed, a szeme kerekre tágul. A mappa kiesik a kezéből, a papírok szerteszállnak az íróasztala körül. Nem hallom az üvegen keresztül, ahogy sikít, de épp elég látnom a jelenetet, hogy magam is megborzongjak. Mitől ijedt meg ennyire?

Kissé hátrébb megyek az ablaktól. A nap közben kibújik a felhők takarása közül és az üvegfelület tükörré válik. Egy pillanatig azt hiszem, csak a szemem káprázik, lassan fogom fel, hogy bizony ez a valóság. Elfelejtek lélegzetet venni. Talán egy kicsit túl sokáig, mert a következő pillanatban az ágyamban találom magam. Hevesen zihálok, és a párnám kicsi kék virágos huzatát gyűrögetem jéggé fagyott, görcsös ujjaimmal. Lehámozom magam az ágyamról, mélyeket lélegzek, hogy megnyugodjak. Nem értem, miért zaklatott fel ennyire. Hiszen, csak álom volt. Nem is valami borzalom, csak… Angyalszárnyak. Semmi más, csak kecses, ezüstösen csillogó, fehér angyalszárnyak.

***

Játékosan figyelem, ahogy a ceruza táncol a kezemben kacskaringós mintát hagyva a matekfüzetem margóján. Már becsöngettek, a tanár késik. És James is. Akaratosan a sokkarú, nyúlványos, kusza összképet adó művészetre szegezem a tekintetem, bár folytatni már nem tudom, a rotringom hegye elpattan a feszültség alatt, ahogy a papírba mélyesztettem. Nem számít. Nem kell ahhoz odanéznem, hogy tudjam, ki méltóztatott besétálni az osztályterem ajtaján. Az iskola talán legmegosztóbb személyisége. Vagy mellette, vagy ellene. Az egyik lány kihúzza magát, kidülleszti a mellét, a másik a padtársa felé, hátat fordít neki. Az osztály szépfiúja köp rá, a rosszfiú kezet nyújt neki. A kémiatanár ócsárolja, a rajztanár isteníti a mélységes lelkéért. Én pedig… Én a tegnap estére gondolok, az SMS-ekre. A telefonra, amit ma reggel sportszerűen az akksi kivételével iktattam ki. Nem akartam látni azokat a szavakat.

***

Estig bent kell maradnom a suliban. Órák után át szaladtam az utca túloldalán lévő lepukkadt ABC-be valami ebédért. A kis üzlet a gimnazista tinédzserek zsebpénzéből piócáskodik. Mi tartjuk még életben. Végigfuttattam a szemem a kis üzlet polcain, de azok már rég csupaszak lehettek, a szünetekben kiszökdöső diákok minden valamire valót elvisznek. Be kellett érnem egy olcsó, íztelen, különböző állatmintákat ábrázoló sós keksszel.

Most itt ücsörgök az iskola aulájában az egyik kivételesen kényelmetlen, zöldre festett, otromba fapadon. Mellettem pihen a kis zacskó- már csak a feléig van tele. A lábamat lóbálom, épp egy elefántot rágcsálok, közben az alkoholos filctoll lemoshatatlan, örökös, mindenhol ott lévő feliratait olvasgatom. I love you-k és Fuck off- ok különös egyvelege. Az én kezem nyoma is itt díszelgett valaha. Most nem találom. Talán lemosták. Vagy átfirkálták, vagy ráírtak valami egészen mást… Vagy ebben a sorrendben mindhárom.

Behunyom a szemem, és mintha megint a ma esti álmomban lennék, úgy érzem, mintha zuhannék, süllyednék önmagamba. Szemem előtt fehéren ragyog két kecses szárnyam. A tetoválásomra gondolok. Az interneten előzőleg azt olvastam, egy tetoválás rengeteg hőcóval jár. Olvastam fertőtlenítőkről, meg hogy utána olyan átlátszó nejlonfóliát kell rakni rá, amilyennel én a tízórai uborkás szendvicsemet csomagolom. Ehhez képest se Caiusnak, se nekem nem volt semmi gondom rá. Nekiugrott a csupasz, kezeletlen bőrömnek ezzel a szokatlan, különös, ezüst tintával, hip-hop felrajzolta a gyönyörűséget, én pedig pár nappal a nagy esemény után ülök itt a nélkül, hogy tennem kellett volna valamit.  Nem gyulladt be, nem vörös. Néha éget, néha bizsereg, ennyi...

Kinyitom a szemem és ismét a padon találom magam. 

A hosszú folyosón visszhangzó léptek verik fel a csendet. Bárki is az, nem törődik vele, hogy most már mindenki tudja, hogy itt van. Ilyenkor délutánonként, mikor már kihaltak a termek, az ember nyomasztóan egyedül érzi magát, mintha az egész épület súlya a vállaira nehezedne. Sőt mi több, mintha magányosan élnék az egész univerzumban, a nagy földgolyón, olyan mintha csak én élvezném a hatalmas üvegablakokon keresztül ferdén besütő, melengető téli napsütést.

Az illető közben a folyosó végére ért, szórakozottan tekint körbe az aulán. – Á, szia! – Felkapom a fejem, ismerem ezt a hangot.

- Szervusz, James. Hogy vagy? – kérdem csendesen. Magam is meglepődöm, hogy feltettem ezt a kérdést. Hogy nem fordítottam hátat, hogy egyáltalán beszélgetésbe elegyedtem vele. Közben a fekete-fehér csempe repedéseit fixírozom. Nem nézek a szemébe. Ő lezseren lehuppan mellém, kekszért nyúl, mosolyog.

- Én jól, és te?

- Én lábujjhegyen szoktam közlekedni…

James nevet. - Adsz egy sáskát?

A kezembe veszem a zacskót. – Sáskával, uram, sajnos nem szolgálhatok. De van egy príma papagájom.

Két ujja közé fogja, mint egy pénzérmét, és úgy tanulmányozza. – Szerintem ez galamb.

- Szerintem pedig a nőknek jobb érzékük van az ilyesmihez.

- Ha te mondod… Egyébként hogyhogy már most itt vagy?

- Mindig itt vagyok. Negyven perc nem elég, hogy megforduljak nagyapához meg vissza.

- Nem tudtam…

- Nehéz úgy, ha mindig késel.

- Úgy értem, nem tudtam, hogy a nagyapádnál vagy.

Mélyeket lélegzek, hagyom elúszni a megjegyzést a fülem mellett. Lerakom a kekszes zsákot, ami még mindig a kezemben maradt, felállok és elsétálok.

- Hova mész?- kiállt utánam James.

- Vécéznem kell- válaszolok röviden.

***

A buszmegállóban álldogálva az ember mindig úgy érzi magát, mintha figyelnék. A tétlen embereknek nincs jobb dolga, mint azt lesni, és gondolatban kivesézni, hogy ki mit tesz, csinál, visel, hord, mond. Vajon kivel beszélhet telefonon, vajon kinek írja az SMS-t, vajon mit olvas, milyen zenét hallgat? Meg vagyok győződve róla, hogy még a gondolataimat is van, aki megpróbálja kitalálni. Máskor talán én is bámészkodnék. Van egy játék, anyával játszottuk mindig, ha valahol várakoznunk kellett. Kislánykoromban ezzel szórakoztatott, hogy ne nyűgösködjek, később szinte már hagyomány vált belőle. Abból áll, hogy kiszemelünk egy embert a tömegben, és kitaláljuk, hogy vajon milyen élete lehet. Milyen a családja, milyen a személyisége, miért ilyen zaklatott, vagy épp boldog? Miért csillog a szeme, miért húzza a bal lábát a földön, miért nézi meg szinte fél percenként a telefonját? Minden apróságra odafigyeltünk, és egy történetet költöttünk mögé…

Ma nem megy. Most nem. Lehajtott fejjel állok, mélyeket lélegzem, hogy az oxigén egészen a lelkem legmélyebb zugáig elérjen, majd kiengedem a levegőt. Lehunyom a szemem, szédülök. Ismét a világűrben találom magam, a Föld vonzásában. Csak zuhanok és zuhanok.

- Gyanús volt, hogy a táskáddal és a kabátoddal mentél a mosdóba…

A szemem kipattan, ismét a valóságban találom magam.

- Gyanús volt? Tényleg? James, figyelj…- Mélyet sóhajtok, felnézek rá, a szemébe. Gyűjtöm a szavakat. Miért vagy itt? Miért jöttél utánam? Miért érdekel? Miért nem hagysz inkább egyszerűen csak magamban? Az agyam máris elkezdi a történetet kerekíteni a kérdőjelek mögé, de aztán leintem magam, és végül csak ennyit mondok: - Sajnálom. Kevés vagyok ehhez. Egyedül vagyok.

Elrántom a tekintetem. Nem hiszem el, hogy ilyesmi kicsúszott a számon. A nyelvemre harapok, nehogy folytassam. A busz fékezve megáll előttünk, gondolkodás nélkül felszállok. A szemem sarkából elmorzsolok egy könnycseppet, amin nem tudtam uralkodni. Megkapaszkodom az egyik korlátban. A busz ránt egyet, ahogy elindul, a tekintetem találkozik még utoljára James tekintetével.

Csak este, lefekvés előtt, mikor az ébresztőórát szeretném beállítani, veszem észre az olvasatlan SMS-t. Nem is figyelek oda, hogy kitől jött, vagy miért, csak megnyitom gyors.

„ Én is sajnálom…”