XV. fejezet

Kedves Mindenki, kedves Zozz! Nem szívesen, mert valóban úgy gondolom, hogy három kommentet megérdemelt volna tpr, de mert Zozz ilyen szépen kérte, és mert már rengeteget vártunk így is, úgy döntöttem, felrakom.

Jó olvasást!

Cecile

Romok

*Angelina*

- Dorine küldött… meg ezt a doboz bonbont is. - Megemeli az ölében nyugvó lapos, fehér dobozt. A postás fiú az, nem James. Először volt igazam. Elszúrtam, már nem fog visszajönni hozzám. - És üzeni, hogy bocsánat, és hogy ne adj a postásnak, hanem edd meg mind, mert…

- Boldogsághormon van benne, igen, tudom.

- Bár szerintem az utóbbi részt nem gondolta komolyan és nyugodtan hagyhatod megint majdnem az egész dobozt a postásra. Tényleg, köszönöm, nagyon finom volt, kedves Angelina Honőr.

- Egészségedre.

Mozdulatlan szótlanságban nézünk farkasszemet. Csak a lélegzetünk töri meg ezt a dermedtséget, és ettől az egész jelenet bensőségessé válik, még itt, az ijesztően fehér falak között, a hosszú, kékes fényű neonlámpák törékeny fénye alatt is.

- Azért hozzá tudnék szokni ehhez. - Kedvesen elmosolyodik. – Úgy értem, hogy csupán postáskodásért bezsebelek minden nap egy ingyen doboz bonbont. Bár az a része nem tetszik a dolognak, hogy órákat kell várnom a címzettre.

- Sajnálom.

- Csak vicceltem.

- Akkor jó. – Tétován közelebb lépkedek és lezuttyanok a mellette lévő székre. – Menyi az idő?

- Körülbelül este hét körül jár.

- Már rég otthon kéne lennem. – Felemelem a tekintetem az ajtóra, ami mögött Suzanne talán még mindig kitartóan beszél hozzá. – Bár ma nagyapa úgyis valami felolvasásra ment, nyolcig még titokban tarthatom, hogy nem értem haza a megbeszélt időre.

- Megbeszélt idő?

- Hét közben fél hat, hétvégén hat.

- Ilyen szorosan fognak?

- Hosszú történet.

- Van időnk.

- Erre mindenki ezt szokta mondani. De az az igazság, hogy ma nincs. Tényleg haza kéne mennem…

- És miért mondod ezt mindig feltételes módban?

- Nem tudom. Talán mert még nem szántam rá magam, hogy felálljak. – Fogom a cókmókom, feltápászkodom. – Haza kell mennem. Szép estét.

Azzal elfordulok, és lassú léptekkel elindulok a kórház kijárata felé.

- Itt hagytad a bonbont!

- Egészségedre!- kiálltok vissza. A srác utánam fut, kezében a dobozzal.

- Az az igazság, hogy azt az utasítást kaptam, hogy addig ne hagyjalak el, míg meg nem eszed. – Előzékenyen felnyitja a dobozt, és felém nyújtja. Szem forgatva kiveszek egy fehér csokival bevont darabot, kicsi rózsaszín virággal a tetején, és kíváncsian harapok bele, miközben kilépünk az épületből az utcára. Belül epres-omlós-krémes íncsiklandó, azonnal nyúlnék a következőért, de a dobozban gondosan összeválogatott bonbonok sorakoznak, a dobozban mindenből csak egy van.

- És ha nem vagyok hajlandó megenni őket?

- Vigyázz, mert lekaparhatatlan vagyok. Hazáig kísérlek, ha kell, aztán tábort verek a lakóházatok előtt.

Jóízűen felnevetek. – Azt hiszem, nem kell e miatt aggódnod- azzal kiveszek egy másik, karamellel csurgatott darabot. – Kérsz?

- Vártam, hogy megkérdezd. Meg lettem szidva a tegnapi illetlen viselkedésemért.

- Hát az volt ám aznap a legnagyobb problémám! Ma pedig, hogy hirtelen elmaradt a magázás- ugratom.

- De hát már másodszorra találkozunk. Már kész barátoknak számítunk.

- Jaaaaa…. Hát értem.

***

Kacagva megyünk fel a lépcsőházban. A kulcsaimat keresem.

- Még mindig nem tudom, hogy csinálod. Tuti, hogy zárva volt- bizonygatom.

- Aha, csak mint tegnap is, ugye?

- Tegnap sem értettem, hogyan nyitottad ki a zárt ajtót. Minden esetre akkor is meg kell találnom a kulcscsomómat, ha be akarunk jutni a lakásba. Vagy végül is itt is letáborozhatunk, míg a nagyapám hazaér…

- Melyik a tiétek?

- A harmadikon a jobb oldalsó- mondom, miközben a felsőtestemmel szinte teljes egészében a táskámban vagyok. Sokadszorra futom át a belső zsebeimet, de pár régi, elfelejtett és bizonyára már kifogyott tollon, gyűrött papírzsepiken és egy málnás ízesítésű szájfényen kívül semmit sem találtam.

- A harmadikon? Húha. A nagyapád jól bírja?- Ha nem a kulcsaimmal lennék elfoglalva, bizonyára meglepődnék ezen a figyelmességen. Így azonban természetesnek veszem…

- Azt mondja, igen, bár szerintem egyre nehezebben megy neki. Nagyon féltem őt. Nem akarom elveszíteni, már csak ő van nekem…

- Úgy érted…

Felérek a legfelső emeletre, vagyis a harmadikra. Kihámozom magam a hátizsákomból, megfordulok, és lenézek a pár lépcsőfokkal lejjebb megtorpanó fiúra.

- Pontosan úgy értem...- sóhajtok, - ahogy mondtam. Árva vagyok.

Megkapaszkodom a korlátban, mert egy pillanatra úgy érzem, kiszalad a lábam alól a talaj. Most először mondtam ezt így ki, bár nem hittem volna, hogy valaha így fogok gondolni magamra. Nem várom meg, hogy mondjon valamit, attól félek, hogy nem tudnám elviselni és ismét elsírnám magam. Az ajtó felé fordulok, ami legnagyobb meglepetésemre résnyire nyitva van. Összevonom a szemöldököm, és lassan benyitok. Rémülten tekintek körbe. Mintha bombát robbantottak volna. Lassan beljebb lépek. Olyan, akárha valamiféle akciófilm díszletének a közepébe csöppentem volna. A bútorok mind felborítva hevernek, alig tudok átmászni rajtuk, hogy bejussak a nappaliba, ahol ugyancsak háborús övezetre emlékeztető káosz uralkodik. Nagyapa féltve őrzött, saját kezűleg restaurált, sok generációt túlélt könyvei csak úgy, mint minden egyéb, a földön hevernek szétszórtan, sérülten. Valaki nagyon rohanvást járt itt, mindent csak lesöpört a helyéről. Semmi sem maradt épen, biztonságban. A lámpacsillárok sincsenek a helyükön, törött szilánkjaikat a könyvek és a szétszaggatott asztalterítő maradványa közt vélem felfedezni közvetlenül a felborogatott ebédlőasztal lábánál. Tétován előre lépek egyet, de meg is torpanok. Sérti a lelkemet a lábam alatt ropogó szilánkok hangja. Azoké a szilánkoké, amikről még csak azt sem tudom, mik voltak valaha. Nagyapa életének részei, nagyapa emlékei mind a lábam alatt hevernek. Talán a kedvenc antik kerámiaórája, vagy az a régi és ósdi gyertyatartó, amiben szinte mindig égett egy gyertya? Vagy…? Nem tudok mindent felsorolni, hiszen ez egy élet terméke volt egykor.

Riadtan rohanok oda, ahol régen a komód állt. A bútorból már nem maradt több mint pár széthasogatott deszka, tartalma a földön, kupacban… Letérdelek és kapkodva feltúrom, közben azon imádkozva, hogy bárki is művelte ezt a rombolást, annyi emberség maradt még benne, hogy felfogja ennek a jelentőségét. Aztán a kezembe akad egy fekete, barázdált kerámiadarab, és sikoltva hajítom el magamtól.

- Minden rendben?- kérdi mögülem egy férfihang, de valójában alig jut el a tudatomig. Bizonyára mostanra sikerült átverekednie magát a felborogatott bútorokon.

Nem válaszolok, képtelen vagyok rá. Lefagyva meredek arra a fekete kerámiadarabra, ami most az én jó voltamból tőlem két méterre hever a szemétben. Nem tudom elhinni, nem tudom felfogni, nem tudom elfogadni. Nem, ez már túlmegy minden határon. Ma másodszorra tör fel belőlem a zokogás.

A szemem sarkából a könnyektől homályosan látom, hogy a fiú letérdel mellém, átkarol, a hátamat simogatja. Ettől csak még hangosabban kezdek sírni. Zaklatott mozdulatokkal tovább kotorgálok, míg rá nem lelek a többi hasonlóan éj-fekete darabra, és köztük… a hamura. A könnyeim megállíthatatlanul potyognak, s ahol az anyagra érnek, az felszívja a sós nedvességet, és a világosszürkéből sötétszürke válik. Kétségbeesetten kezdem összegyűjteni, összesöpörgetni, de annyira szétterülve borított be mindent, hogy egy maréknyira valót is nehéz összeszednem.

- Ne haragudj!- zokogom a markomnak. - Annyira sajnálom, nagymama!

A fiú lassan feláll, körbejár a lakásban, hallom, ahogy matat, majd visszatér hozzám. A látókörömbe beúszik egy csorba üvegpohár, majd a keze. A poharat a markom alá tartja, közben lassan belesöpri a kezemben lévő hamut, sőt még a földről is összeszed valamennyit. Az alig másfél decis pohár épp hogy csak megtelik a félig.

Lassan elfogynak a könnyeim, s már csak a dermedt sokk marad. Közben a fiú a lakásban járkál, zörög, pakol. Kisvártatva ismét megjelenik, megfogja a kezem, gyengéden tartja, simogatja.

- Kérlek, állj fel! Ne térdelj itt, a roncsokban!

Egyik kezével megfogja a poharat, a másikban továbbra is a kezemet tartja. Semmi lélekenergiám nem maradt, hogy egyáltalán megmozduljak, de nem szeretnék ellent mondani neki, engedelmesen feltápászkodok, és hagyom, hogy leültessen egy székre, amit bizonyára a romokból bányászott ki. Fél kézzel még mindig a poharat tartja, míg a másikkal könnyed mozdulattal talpra állítja az ebédlőasztalt.

- Van tipped, hogy ki lehetett az?

Megrázom a fejem. Az az igazság, hogy nem érdekel engem valójában, hogy ki tette, inkább, hogy miért. Mi oka lenne bárkinek is efféle vandalizmusra? Ide nem azért törtek be, hogy lopjanak, hanem, hogy romboljanak. Ennek semmi értelme.

A fiú körbenéz, majd turkálni kezd. Megtalálja az értékeket a romokban. Felemeli a könyveket, kisimítja a meggyűrődött lapokat, majd felpolcolja őket az asztalon. Szépen lassan elkezdenek előttem gyűlni az ép, vagy még menthető tárgyak. Először a könyvek, később minden más. A fiú felállítja az eldöntött bútorokat, az összkép máris sokkal tűrhetőbb, ha lehet ilyet mondani. Én csak nézem csendben, ahogy foglalatoskodik. Járkál a lakásban, le-lehajol, ha észrevesz valamit, és hirtelen ismét sírhatnékom támad. Hiszen nem is ismerem. Még a nevét sem tudom. Ő a postás. Nem érdemlem meg ezt az odafigyelést.

Az arcomat a kezembe temetem, a hajam előrehullik és függönyként takar el engem. Csendes sírásba kezdek. Már nem tudom, pontosan miért, csak záporoznak a könnyeim megállíthatatlanul. Mindenért, minden sérelemért, amit az utóbbi években el kellett viselnem. Azt mondják, a Jóisten csak annyi terhet helyez a vállunkra, amennyit elbírunk. Ez elgondolkoztató. Az utóbbiakban gyakran éreztem, hogy most lesz vége, és mégis még mindig itt vagyok. 

A fiú visszatér hozzám, letérdel elém, a hajamat hátrasimítja, majd gyengéd érintéssel lefejti a kezeimet az arcomról. Itt ülök előtte megtörten. A szemembe néz szótlanul, de nem is kellenek szavak, hogy tudjam, mit akar mondani. – Vegyél egy nagy levegőt, majd engedd ki. Nincs semmi baj, minden rendben lesz. – suttogja kisvártatva.

Mélyeket lélegzem, és lassan beleringatom magam a káprázatba, az illúzióba, hogy talán igaza van. Az ölemben összekulcsolódott kezünket nézem, ahogy hüvelykujja körkörös mozdulatokkal simogat. Jobban érzem magam. De azt hiszem, nem azért, amit mondott, inkább mert most azt érzem, hogy van valaki mellettem. Nem vagyok annyira egyedül.

Ahogy megnyugszom, ő elmosolyodik, majd feláll. - Azt hiszem, fel kéne hívnod a nagyapádat- mondja, és közben felém nyújtja a mobilom. Kiveszem a kezéből.

- Igazad van. – Körbenézek a szobában, és azon gondolkozom, igazából mit is kéne mondanom. Tárcsázom a számot, a készüléket a fülemhez tartom.

- Szia, kisunokám. Ugye tudod, hogy most nem nagyon érek rá? A felolvasáson vagyok. Nem ér rá még fél órát?

- Haza tudnál ma jönni hamarabb? – kérdem remegő hangon. Fe

- Minden rendben?

- Nagyapa, betörtek hozzánk.