XIV. fejezet

Sziasztok!

Úgy néz ki, sikerült olyanra megcsinálnom ezt a részt, amilyenre szerettem volna, bár nem biztos, hogy ez tényleg sikerült. Szeretném leszögezni, nem vállalok teljes mértékben felelősséget azért, ami ebben a fejezetben történik... ;) Egyszerűen csak azt írtam, ami nagy hirtelen eszembe jutott.

Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! :D:D

Nem gondoltam volna...

*Kirstin*

- Mi a franc? – Vágtam pofon a srácot, mire ő valamivel hátrébb húzódott. – Ez egy vicc, ugye?

- Nem? – Kérdezett vissza elégedetten mosolyogva.

- Elegem van belőled! – Jelentettem ki már kevésbé határozottan, amiről az előző csók tehetett, majd megragadtam felsőjét, és hevesen kezdtem csókolni.

***

Amikor másnap reggel magamhoz tértem, egyből tudtam, mi történt, és be kellett vallanom, egyáltalán nem bántam. Semmit. Én magam sem értem, miért nem, de valami miatt úgy éreztem, nem tettem semmi rosszat vagy megbocsáthatatlant.

Talán egyszerűen csak elkezdtem élvezni az életet, amit eddig nem tettem? Mintha William valamiféle mágikus hatással lett volna rám, amit én sem értettem. Az egyik pillanatról a másikra felbukkant, és belekezdett az életem felforgatásába. Szinte esélyem sem volt arra, hogy belegondoljak, vagy felfogjam, mit is művel. Nem csak ő, hanem én is.

Miért éreztem úgy, tévesen ítéltem meg elsőre, és ő az igazi? Erre képtelen voltam válaszolni. Nem ment…

Ugyan a régebbi kapcsolataimmal is hasonló helyzetben találtam magam, ám ez most száz százalék, más volt. Okokat nem hiszem, hogy tudnék felsorolni, ám ez talán nem is akkora baj…

Legrosszabb esetben mi történhet? Szakítunk, aztán meg megyek Caius-hoz egy újabb tetoválást csináltatni… Szóval most tényleg nem kéne ezen gondolkoznom. hiszen most – fogjuk rá – meglehetősen boldog voltam.

Megfordultam William ölelésében, aki egyből megcsókolt. Ezután a fiú meztelen mellkasára hajtottam a fejemet, az ő keze pedig fel-lejárt a karomon, ami így a bizsergésen kívül még libabőrös is lett.

Felsóhajtottam, mikor lassan rájöttem, az előbb az óra annyit mutatott, amennyit nem kellett volna. Feltápászkodtam, és magamra ráncigáltam pár ruhát, mialatt végig magamon éreztem William vágyakozó tekintetét. Mikor végeztem, hozzábújva megcsókoltam.

- Mennem kell. – Súgtam a fülébe.

- Ha nem gond, megvárnálak… - Húzta féloldalas mosolyra száját.

- Nem. – Vigyorodtam el én is kajánul. – Sőt… Terveim vannak veled… - Amint ezt kimondtam, látszott rajta, sikerült igencsak felkeltenem az érdeklődését.

***

- Nyugi, ShotGun! – Szóltam rá a fiúra. – Hidd el, meg fogjuk oldani! – Azonban bármit mondhattam neki, nem igazán akart rám hallgatni. Akárhogy próbáltam megnyugtatni, ő minden kísérletemet elhárította. – Nincs semmi probléma. Mindjárt felhívom a rendőrséget…

- Pedig ez igenis egy hatalmas probléma. – Folytatta tovább idegesen. – Értsd meg, Kirstin! Az, hogy elloptak néhány fegyvert, tudod, mit jelent?

Kék szemeiben láttam, többet sejt e mögött a lopás mögött, mint amennyit kellene. Sokkal, de sokkal többet. Nekem pedig már volt is egy megérzésem…

- Van valami, amit nem mondasz el, ugye? – Pillantottam felé gyanakodva, miközben leültem a mellettünk lévő asztalhoz a konyhában. Általában meg tudtam állapítani, mikor mond igazat, és mikor hazudik, ha a szemébe néztem, most azonban az égvilágon semmit.

- Tudod, az a helyzet… - Kezdte szemlesütve, az ajkába harapva.

- Kérlek, egyenesen! – Mondtam, mert sejtettem, csak kerülőutakon jutnánk el az igazsághoz.

- Valaki…

- Ki? – Vágtam közbe lényegre törően.

- Nem tudom, mi az igazi neve, de pár napja volt egy kisebb összetűzésünk… - Felelte ő is helyet foglalva, majd belekortyolt a kávéjába, aminek én régebben már a szagától is irtóztam, de hamar hozzászoktam, mikor ShotGun-nál kezdtem el dolgozni.

- Megint ittál? – Kérdeztem kissé csalódottan, hiszen tisztában voltam vele, mi történt a múltkor is… Akkor valami kis apróság miatt engem is felpofozott. Igaz, ezt az óta is mélységesen bánja.

- Kirstin, magam sem értem, miért… - Temette arcát a tenyerébe.

- Jól van… - Próbáltam tovább nyugtatni, ezúttal valamivel több sikerrel. Ő szétnyitotta ujjait, és azokon keresztül nézett rám. – Együtt megoldjuk…

- Nem! – Jelentette ki határozottan. – Nem akarom, hogy bármi bajod essen. A múltkor…

- Bármit, csak ezt ne! – Szóltam ismét közbe. – Te is pontosan tisztában vagy vele, a múltkor részeg voltál, és az nem a valódi éned volt… Ráadásul már tisztáztuk, egyáltalán nem fontos, ami történt, és elfelejthetjük… - Miközben ezeket mondtam, igyekeztem visszafogni magam, mert nem veszekedni akartam ShotGun-nal.

- Nézd! – Fogta két keze közé arcomat. – Ettől függetlenül nekem még mindig nagyon szar érzés, mert egy olyan személyt bántottam, aki közel áll hozzám. Érted? És én soha nem akartam neked fájdalmat okozni. Tehát…

- Kérlek… - Kezdtem, de ő egyik ujját az ajkamra csúsztatta, mert még folytatni akarta.

- Tehát iszonyatosan röstellem, amit akkor tettem… Ha nem tudsz valahogy leállítani, akkor ugyan most még jobban szégyellném magam, de… - Itt elakadt egy pillanatra, és máshol folytatta. - Egyszerűen utálom magam. A végén még… - Nyelt egyet. – Nem értem, miért, de azt akarom, hogy tudd! Noha lehet, akkor tényleg haragudni fogsz rám… - Ezúttal még bűnbánóbban nézett rám, miközben felsóhajtott. - Ha nem tudtál volna megállítani, akkor nagy valószínűséggel meg is erőszakoltalak volna…

- ShotGun! – Néztem rá elkínzott arccal. – Ne mondj ilyeneket! Te is tudod, csak a bűntudat beszél belőled…

- Nem. – Rázta meg a fejét. – Az igazság beszél belőlem.

Ezután néhány percig csendesen néztünk egymás szemébe. Én emésztgettem, amiket mondott. Nem voltam hajlandó hinni neki. Biztosra vettem, akkora a bűntudata, hogy valamiért csak még elviselhetetlenebbé akarja tenni… De vajon miért? Mi oka lenne rá?

- Akkor hívhatom a rendőrséget? – Kíváncsiskodtam eltolva kezét az arcomtól, hisz nem szerettem az érzésekről beszélgetni. Szerencsére ShotGun egyből megértette, mi a probléma, így felállt, megfordult, majd elindult a lőtér felé.

- Majd én elintézem. – Motyogta inkább csak magának.