Bonbon
*Angelina*
A gyertya lángja lobban egyet, a falakon árnyékok táncolnak. Felhörpintem a teám utolsó kortyait. Elfogyott, de a fahájas-almás aroma illata még mindig itt lebeg körülöttünk. Betölti a lélegzetünket. Bögrémet az asztalra helyezem, a hosszú ujjúm után nyúlok, felhúzom. Ahogy az anyag a hátamra tapad, még inkább égni kezd a bőröm. Mintha lángolnának alatta az erek, és ezek az erek a véremmel továbbszállítanák a forróságot az egész testemben. Magamra veszem a kabátom is, a sapkát a fejemre húzom, sálat tekerek a nyakam köré.
- Köszönöm…- motyogom csöndesen. Most döbbenek rá, hogy alig szóltunk egymáshoz, pedig már itt vagyok pár órája. Hallgattunk. Gyászoltam…
- Caius- mondja egy bátortalan, féloldalas mosoly kíséretében. Kék szemében viszontlátom a gyertya lángjának fényét. – Így hívnak.
- Köszönöm, Caius.
Sarkon fordulok, és kilépek a zord utcára. Nem mutatkozom én is be, de még csak el sem köszönök. A kezdeti magabiztosságom elszállt már. Vajon anya mit szólna hozzá? Biztos nem tetszene neki a gondolat, hogy a lánya tetoválást csináltatott magának. Ráadásul nem is valami kis eldugott helyre, hanem a hátára, a lapockái közé.
Mégis, ha a két angyalszárnyra gondoltam, amit a Barlang mosdójának gyér fényében a tükör előtt derékban kicsavarodva igyekeztem szemügyre venni… valahogy kellemes borzongás futott végig a bensőmön. Tetszett a gondolat, hogy különleges lettem. Kicsit más, mint a többiek. És Caius remek munkát végzett. Gyönyörű volt, bár mint mondtam, nem sokat láttam belőle. Csupán a megbabonázó ezüstösen csillámló vonalakat.
***
Felszúrok a villámra egy kocka sajtot. Vidáman lóbálom a lábam az asztal alatt. Úgy döntöttem, ma megengedhetem magamnak ezt a kis luxus-jókedvet. Hárman ülünk a régiesen berendezett, kissé állott, jellegzetes, öregesen dohos szagú ebédlőben. Nagyapa alig eszik megint. Szerintem titokban egész nap rájárt a bonbonra, amit pedig direkt eldugtam tegnap a poharas szekrénybe. Julie itt ül mellettem. A háta olyan egyenes, mintha karót nyelt volna, haját féloldalasan a bal vállához fésülte. Nem néz a szemembe. Azóta nem. Nem akarja elárulni, mennyire sajnál. Pedig ennél inkább nem is adhatná a tudtomra. Szinte kiszúrja a szemem.
Nem is olyan régen nagyon jó barátnők voltunk. Nem bírtunk ki egymás nélkül egy napot sem. Kibeszéltük a pasikat, de csak mert egyikünknek sem volt szerencséje velük. Filmeket néztünk, moziba jártunk. Hangosan nevettünk az utcán, a buszon, hogy mindenki hallja, van akinek jó a kedve egy hosszú, nehéz nap után is. Hecceltük, vagy untattuk a másikat, csak mert tudtuk, hogy idegesíti. Nem foglalkoztunk nagyon az élet nehéz dolgaival. Tudtuk, hogy vannak, persze, hogy tudtuk, de nem beszéltünk róluk.
Ma itt ülünk már tíz perce, kínos hallgatásba burkolózva. Nagyapa hívta át vacsorára. A madarak csiripelték neki, hogy biztos jót fog tenni nekem. Szerintem csak a magánbejáratú pszichológusom volt. Elhiszem, hogy nagyapa már idős, sokat látott, halott, tanult, de még soha nem említette, hogy ért az állatok nyelvén…
Dorine pedig ért az én nyelvemen. A mi nyelvünkön, a megtörtek nyelvén… Tudja, hogyan húzza ki belőlünk az olyat is, amiről egyáltalán nem szeretnénk beszélni. Valójában csupán zsarolás és hazudozás az egész. Először felajánlja, hogy ha mesélek neki valamit, bármit, akkor nem fog faggatni olyasmiről, amiről nem szeretném. Utána én mesélek neki, aztán pedig tovább faggat arról, amiről én nem szeretnék egy szót sem ejteni, de még gondolni sem rá.
- Mi történt ma, bogaram? Látom a mosolyt a szád szegletében.
Kivégzek egy olívabogyót a villámmal. A két szélénél, ahol kimagozták, ömlik a vére, a paprika töltelék.
- Csak tűnődöm-, válaszolom egyszerűen. Beletúrok a hajamba. – Mit gondolsz, Sütni fog holnap a nap? Tudom, hogy utána lucskos lesz minden a hótól, ha elkezd olvadni, de már komoly hiányom van D vitaminból…
Julie fel sem néz. Pedig én megpróbáltam. Valami jelentéktelen dologról kezdtem beszélni, az mindig is ment nekünk. A szemem sarkából nézem, ahogy küzd egy borsószemmel. A zöldség kipattan a villája szorításából, az evőeszköz pedig éles nyikorgással ütközik a tányérnak.
- Egyébként, nagyapa, a csokit a szülinapodra vettem, azért rejtettem el. Egyáltalán nem haragszom, sőt tetszik nekem ez. Bújócskázhatunk, ha szeretnéd. – Folytatom a csacsogást, mintha nem vettem volna észre Julie fokozódó feszültségét. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. Előttem nem rejtheti csak úgy el a gondolatait, a homlokára van írva, mekkora nyűg ez neki. És, hogy mekkora bűntudata van, amiért képtelen kezelni a helyzetet. Bűntudata van miattam. – Szóval, nagyapa, ma vettem még egyet és eldugtam a lakásban. Fogadjunk a következő doboz bonbon árában, hogy nem találod meg a héten.
Nagyapa gyöngyözve kacag. Jól esik, hogy megnevettettem. Én az édesanyámat, ő a lányát veszítette el. Nehéz idők járnak felettünk. Mosolyogva nézem, ahogy bűnbánóan rázza a fejét nevetés közben. Az idill csak akkor törik meg, mikor ez a kacagás köhögésbe torkollik. Szembesülnöm kell vele ismét, hogy már bőven benne van a korban. Egy szempillantás alatt elveszíthetem őt is, ha nem figyelek oda.
- Jól van, kis unokám. Megegyeztünk.
- De ha én nyerek, egyedül fogom megenni, amit a pénzből veszek. Méghozzá azt a finom fehércsokis-mandulás különlegességet néztem ki.
- Na, azt majd meglátjuk, hogy hagylak-e nyerni.
Juliera pillantok. Keresem a szavakat, és rádöbbenek, hogy pont ebben rejlik a gond. Hogy már azt sem tudom, mit kéne mondanom neki. Ha egykor egy húron pendültünk is, az a húr már bizonyára elfeslett, elszakadt. Túldolgoztattuk, túlerőltettük. Nem bírta a megpróbáltatásokat.
- Nem a te telefonod csörög, Ju? – kérdem tőle. - Lehet, hogy az anyukád hív, mert késő van, és menned kell már haza…
Felemeli a szemét. A tekintetünk találkozik. Rég volt ilyen. Ismerem én ezt a szempárt. Ezeket a zavarodott, fürkésző szemeket. Látom bennük, ahogy lassan veszi a lapot, és elfogadja az ajánlatom. A zsebéhez nyúl, kiveszi a készüléket.
- Ó, tényleg! – A füléhez veszi, beszélni kezd, magyarázza, hogy hova tette a porszívót, amit az anyja nem talál. Negyed órával ez előtt, mikor ajtót nyitottam neki, arról panaszkodott, hogy már megint felmondta a szolgálatot a mobilja. Azt mondta, az aksival lehet a gond. Mostanában túl hamar lemerül.
Az ajánlatom, hogy békén hagyjuk egymást. Elengedtem. Ne legyen bűntudata, az én döntésem. Aztán felemelkedik, nagyapára néz.
- Köszönöm szépen a vacsorameghívást, Mr. Mettleson. Sajnos mennem kell, anya képtelen boldogulni nélkülem.
- Kikísérlek…- ajánlom fel.
- Nem kell, köszi, ezerszer jártam már itt, tudom az utat.
Azért felállok. – Nagyapa, ha te jól laktál, elkezdhetsz összepakolni-, súgom oda az öregnek, aztán követem Juliet az előszobába. Pillanatok alatt felöltözik, mintha menekülne. – Köszi, hogy eljöttél- mondom. – Nem kellett volna.
- Legyen szép estéd-, mondja még elköszönés képpen, majd kifordul az ajtón a lépcsőházba. Elfordítom a kulcsot a zárban, aztán visszamegyek a nagyapámhoz. A romlandókat már visszatette a hűtőbe, a maradék kenyeret a kenyértartóba, az evőeszközöket és a tányérokat a mosogatóba.
- Mindjárt elmosogatok-, ígérem. A konyhapultnak támaszkodom, mellkasom előtt összefonom a karom, és lenézek az utcára a konyhaablakon keresztül. Pont látom, ahogy Julie kiront a lépcsőház ajtaján, majd távolodik az utcában, míg csak az utcalámpák sápadt-sárga fénye alatt fel-feltűnő, távolodó alakká nem válik.
***
A tükör előtt állok. Csupasz, vékony testem haloványnak, törékenynek tűnik a fürdőszoba erős, fehér fényében. Megfordulok, majd a nyakamat nyújtogatva, tekergetve igyekszem a tükör segítségével gyönyörködni a két lapockám közt meghúzódó angyalszárnyakban. A Barlang mosdójában még sokkal inkább összecsukódottabbnak tűntek. Mintha az, akihez tartoznak, túl félénk lenne, és nem merné kitárni a világnak a szárnyait. Hátranyúlok és végigsimítok a még mindig égő bőrfelületen. Az ezüst vonalak kissé ki vannak dudorodva és forrón lüktetnek az ujjam alatt, mint a csuklómban futó verőerek és vénák valamiféle együttese.
Beállok a zuhany alá, és hűvös vízzel öblögetem a hátam, hátha az majd lecsitítja a lángokat. Lehunyt szemmel, lassan ringatózva álldogálok a vízsugár alatt. Itt az ideje, hogy lefeküdjek. Holnap hétfő, újabb hét kezdete. Vissza a mókuskerékbe. És délután… Fenyőfa utca 24. A második otthonom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése