II. fejezet

Újra

*Kirstin*
 

Caius még nem volt otthon, amikor megérkeztem hozzá, így muszáj volt várnom. Egyszerűen csak fogtam magam, és beléptem a kapun, majd az egyik virágosláda alól elvettem a lakás pótkulcsát. Az elmúlt néhány alkalommal ezt mindig így csináltuk, ha ő nem érkezett még meg.

Miután beléptem egy hatalmas előszobába, átmentem a nappaliba, ahonnan érdekes módon nyílt a „dolgozószoba.” Az egyik könyvet kellett leemelni a polcról, így az egész szekrény elmozdult, és feltárult egy másik helyiség. Annak ellenére, hogy Caius itt szokta mindig rám tetoválni az újabb és újabb dolgokat, inkább egy dolgozó- és hálószoba keverékének nézett ki.

Levetettem magam a kanapéra, és egy pontot bámultam a plafonon, miközben hallottam az odakint feltámadó szél zaját, és ahogy az esőcseppek kopognak a háztetőn. Nem érzékeltem, pontosan mennyi idő telt el így, ám amikor Caius is belépett az ajtón, igencsak meg volt ázva.

- Szia! – Köszönt mosolyogva a férfi, ezzel kissé megijesztve engem, mert először az sem igazán tűnt fel, hogy már itt van. Pedig a bizsergésből gondolhattam volna.

- Helló! – Felkeltem, és szorosan magamhoz öleltem a férfit. Jól esett újra a közelében lenni. Mindig meg tudott nyugtatni, és egyszer sem ítélt el, mert valami hülyeséget csináltam.

- Mi a helyzet? Nagyon sokat késtem? – Érdeklődött, mialatt egy kicsi raktárszerűségből előhozta a tetováló eszközöket.

- Nem hiszem. – Ráztam meg a fejem szomorúan, majd levettem a felsőmet, hogy Caius hozzáférjen a vállamhoz, ahova a következő tetoválásomat szerettem volna.

- Mit szeretnél? Mit csináljak? – Tette le a dobozt, majd gyorsan átöltözött száraz ruhákba.

- Talán… Hórusz bal szemét… - Feleltem, mert így biztos voltam benne, emlékezni fogok a fiúra, akit inkább elfelejtene az ember. – És egy monogramot… DV.

- Ez hányadik is lesz? – Kíváncsiskodott szorosan mögém ülve a kanapéra. Eleinte még furcsálltam a módszereit, hogy milyen közel van az emberhez, de mára már teljesen megszoktam. Én csak a fejemet ráztam, mert most nem igazán volt kedvem összeszámolni a rossz emlékeimet. – Remélem, tudod, nem lesz majd valami kellemes… - Sóhajtotta a tűt a vállamhoz érintve.

Ismerős volt az érzés, ahogy Caius hideg ujjai és a tű fájdalmasan hozzámérnek. Mint mindig, most is egy szó nélkül tűrtem. Lehunytam a szemem, és hallgattam a gépből jövő, berregő hangot, és Caius lélegzését. Utóbbit a nyakamon is éreztem.

- Tíznél több, az biztos… - Nyögtem ki végül, miközben már kezdtem rosszul érezni magam, és a világ is forgott velem. A legelsőnél még semmi nem történt, ám minél többet készíttettem Caius-szal, annál rosszabbul éreztem magam. Végül az elmúlt alkalmakkor már el is ájultam. Caius mondta, ez természetes, így pedig el tudtam fogadni ezt egy magyarázatnak. Pedig hányszor mondta már, hogy a mágiára nincs magyarázat!

- Jól van. – Nyugtázta. Ezután szabad kezét a derekamra simította, és még közelebb húzott magához, mintha csak meg akarna tartani, nehogy összeesek. Még pár pillanatig hallottam a lélegzését, és láttam a plafonról lógó lámba fényét, azonban nagyon hamar elájultam.

***

Arra ébredtem, hogy az éppen felkelő nap legelső sugarai a szemembe világítanak. Hunyorogva néztem ki a hatalmas üvegablakon, és megállapítottam, be kéne húzni a függönyt, ha tovább akarok aludni. Viszont semmi kedvem nem volt felkelni. Inkább átfordultam a másik oldalamra a fejemre húzva a vékony takarót.

Hiába próbáltam arra összpontosítani, hogy minél előbb elaludjak. Valahogy mindig sikerült valami másnak beférkőznie a gondolataim közé. Jelen esetben például annak, mi történt múlt éjszaka. Csak arra emlékeztem, hogy Caius-szal találkoztam, és…

Erre egyből felpattant a szemem. Kikászálódtam az ágyból, miközben átestem néhány szanaszét heverő dolgon – ami szokatlan volt, mert itt mindig rend uralkodott -, majd a tükör elé álltam. Kék szemeim karikásak voltak, fekete hajam pedig rettenetesen kócos. A pólóm nyakának szélét arrébb húztam, és megtaláltam, amit kerestem…

Egy ugyanolyan ezüstszínű vonalakból álló tetoválás volt a bal vállamnál, mint más helyeken, csak az volt a különbség, ez Hórusz bal szemét ábrázolta, ami a Holdat képviselte. Fogalmam sem volt, ezzel a tetoválással ezúttal mi fog együtt járni… Remélem, nem valami olyan ijesztő dolog, mint a legeslegelsőnél…

Mivel még fáradt voltam az előző éjszaka történtek miatt, jobbnak láttam visszadőlni az ágyba. Előbb éreztem, mint hallottam, hogy közeledik valaki, ugyanis a testemet több helyen beborító tetoválások bizseregni kezdtek. Így a hasamra fordulva, csukott szemmel is meg tudtam állapítani, ki az.

- Caius? – Tettem fel a kérdésemet anélkül, hogy ránéztem volna, mikor a fekete márványpadlón elhalt a kopogás, ő pedig megállt az ajtóban.

- Jobban vagy? – Érdeklődött mély hangján. Rászántam magam, hogy régi ismerősömre nézzek, aki aggódó pillantást vetett rám. Ez volt az, amitől féltem. Soha nem szerettem, ha valaki aggódott értem. Véleményem szerint tudtam én magamra vigyázni. Legtöbbször…

- Igen. – Sóhajtottam átfordulva a hátamra. A férfi ellökte magát az ajtófélfától, és felém vette az irányt. Olyan érzésem volt, mintha egyre több hangya mászkálna a bőröm alatt. A tarkómon, a karjaimon, a hátamon… Végig az ezüstszínű vonalak mentén.

- Lehet, nem kéne minden kis apróságért egy-egy tetoválást csináltatnod, Kirstin… - Kezdte a korholást, mikor leült mellém az ágy szélére. Felvette a földről azt a tárgyat, amiben megbotlottam. Egy halványsárga párna volt.

- De igen… - Fordítottam a másik irányba fejemet, mert ilyenkor nem szerettem a szemébe nézni. Ilyenkor olyan őszinte aggódást lehetett látni kék szemeiben…

Csak ebben a pillanatban tűnt fel a levegő sós illata és a hullámok hangja. Egy tengerparti házban voltam. Szóval száz százalék, hogy valóban Caius alig használt házában töltöttem az éjszakát. Hiszen ő alig volt itthon annak ellenére, hogy mindig is ezt a helyet tartotta az egyik otthonának.

- Mennem kell… - Törte meg a hosszúra nyúló csendet Caius.

- Feltételezem, már várnak. – Állapítottam meg ismét ránézve, mire ő bólintott.

- Hamarosan jövök. – Mosolyodott el. Ám ez a mosoly most annyira gondterhelt volt… Szerettem volna megkérdezni tőle, mi a baj, viszont az érzésekről való beszélgetés soha nem volt az erősségem. Ha pedig valakinek kitártam a szívem, akkor az rendszerint egy nagy pofára esés volt. Miért mindig a rossz emberekben bíztam meg?

Mondjuk abban biztos voltam, Caius nem az. Száz százalékig bizton mertem volna állítani, ő soha senkinek nem okozna akarattal fájdalmat.