X. fejezet

Nos, tisztában vagyok vele, én még nem írtam semmiféle kis szösszenetet a bejegyzéseim elejére... De mindennek megvan az oka. ;) Jelen esetben az, hogy nem igazán tudtam, mit kéne. :D:D Viszont most van egy-két szó, amit esetleg leírnék ide... :)
Mostanában sajnos kicsit kevesebb időm volt írni, így nem vagyok benne biztos, mennyire sikerült jól ez a rész... Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket.

Lőpor és cukormáz

*Kirstin*

- Mi? – Riadtam fel nem sokkal az után, hogy nagy nehezen sikerült elaludnom.

Fogalmam sincs, álmodtam-e valamit, és ha igen, akkor attól ébredtem-e fel, vagy inkább attól a furcsa érzéstől, mintha valaki végigsimított volna az arcomon… Én inkább az utóbbi felé húztam. Viszont amikor körbenéztem a helyiségben, nem láttam senkit.

A tetőtéri lakás meglehetősen kicsinek számított, ám nekem – hogy egyedül voltam -, még mindig nagynak bizonyult. A bejárati ajtó mellett volt egy szekrény, ami mellett a konyha nyílt. A konyha egy légtérben volt a nappalival, ahol általában a kanapén szoktam aludni, mint most is. Innen nyílt a fürdőszoba és egy másik, kisebb szoba is.

Ahogy többször is körbenéztem, biztos nincs-e itt valaki más is rajtam kívül, gyanúm csak erősödött, miszerint van. Kis ideig csak ültem egyhelyben, majd visszahanyatlottam a párnára, átfordultam a másik oldalamra, és aludtam tovább. Bár a különös érzés még mindig megvolt… Mintha rajtam kívül valaki lenne még itt.

***

Reggel kissé ájuldozva tántorogtam át a konyhába, hogy készítsek magamnak egy bögre kakaót. Az asztalon és a pulton hatalmas kupacokban sorakoztak a mosatlan edények, és némi kajamaradékok. Csak most tűnt fel, egy tejeszacskóból, amit tegnap este biztosan visszatettem a hűtőbe, a tej a padlóra csöpögött. Igen, igen… Tisztában vagyok vele, olyan állapotok uralkodtak itt, mint egy olyan helyen, ahol csak fiúk laknak.

- Rá férne erre a helyre egy alapos nagytakarítás… - Sóhajtottam, miközben arrébb toltam a cuccokat, hogy le tudjak ülni az asztalhoz. Magam elé bámultam, miközben próbáltam rájönni, mi történt az éjszaka.

Nemcsak arra lettem volna kíváncsi, járt-e itt valaki, hanem arra is, mi történt a sikátorban. Mert az nem lehet, hogy Caius… Kizárt!

Ekkor az órára pillantottam, és káromkodva álltam fel az asztaltól. Pár perc múlva indult a busz, amivel dolgozni mentem. A lehető leggyorsabban magamra kaptam pár ruhát, majd szélsebesen leviharzottam a megállóba, hátha ma nem jött előbb, mint azt néha megteszi… Épp időben értem oda. Ha egy perccel később jövök, lekésem.

Ezután nagy valószínűséggel elaludtam a buszon, mert csak arra lettem figyelmes egy idő után, hogy pont le kellene szállnom. Miután megállapítottam, nem kell úgy sietnem, mert már biztosan beérek, lassítottam a lépteimen.

Amint beértem, a főnököm, ShotGun fogadott, aki egy nálam három évvel idősebb férfi volt. Szőke haja árnyékban inkább barnás szőke volt, napfényen viszont méz szőke. Tengerkék szemei csak úgy csillogtak, mikor magához ölelt.

- Nem fogod kitalálni, milyen nap van ma! – Kacsintott, miközben sarkon fordult, és intett, hogy kövessem.

- Nem? – Kérdeztem vissza. – De jobb lenne, ha nem rejtvényt adnál, mint a múltkor is… - Kérleltem.

- Na, jó! Akkor most nem. – Vont vállat továbbra is széles mosollyal. Ezután a szekrényén lévő számzárral kezdett el szórakozni. Míg ő többször is megpróbálta a jó kombinációra tekerni, én hanyagul a saját szekrényem ajtajának dőltem. Végül egy színes csomagolópapírba csomagolt tárgyat vett elő, amit a kezembe adott. - Boldog szülinapot, Kirstin! – Mondta. Ezzel azért is meglepett, mert teljesen kiment a fejemből, másrészt pedig azért, mert nem felejtette el. Ugyanis elmondása szerint nem tud dátumokat jól megjegyezni.

- Azt a! – Ámultam el. – Köszönöm. – Még egyszer megöleltem a fiút, majd felbontottam az ajándékot. Egy fekete, fehér koponyákkal díszített sál volt benne, amit nagyjából két hete néztem ki az egyik áruházban, de valamiért mégsem vettem meg.

- Örülök, hogy tetszik. – Felelte a nyakamba akasztva ajándékomat. – Akkor kezdődhet a nap?

- Persze! – Néztem rá boldogan.

A lőtér kapuja előtt már többen is nézelődtek. Néhány ismerős arcot is sikerült felfedeznem köztük, akik majdhogynem napi rendszerességgel jártak ki ide. ShotGun kinyitotta a kaput, és beengedte az embereket, míg én megtöltöttem az egyik fegyvert, felvettem a szemüveget, és a nyakamba akasztottam a fölvédőt.

Akik már ismerték a járást, azok ShotGun után mentek, az újakat pedig hozzám irányította, hiszen az én feladatom volt tanítani őket. Néha egész érdekes tudott lenni ez a meló. Főleg, amikor újabb fajta megoldásokat láttam a lövésre…

- Akkor kezdhetjük? – Néztem a négy újonc srácra, akik közül hárman a dekoltázsomat bámulták, egy pedig az ő hátuk mögött húzódott meg a földet fixírozva. Sokszor szokott ilyen lenni, így csak megismételtem a kérdésemet. – Kezdhetjük?

- Igen. – Felelte az egyik kissé dadogva. Barna hajú és szemű fiú volt, akinek a mellette álló szakasztott mása volt. Feltételeztem, ikrek. A harmadiknak fekete volt a haja is és szemei is. A negyediknek, aki hátul állt, barna haja és fekete szemei voltak.

- Hogy hívnak titeket? – Érdeklődtem. Az ikreket Mark-nak és Lucas-nak, a hátul állót pedig Roy-nak hívták.

- Ahogy csak akarod, szivi, úgy hívnak… - Felelte a fekete hajú, majd arckifejezésem láttán helyesbített. – Nathanael vagyok.

- Rendben. – Bólintottam. – Engem Kirstin-nek hívnak. Először is az alapszabályok... – Kezdtem bele a mondanivalómba, mint általában minden egyes nap.

***

- Caius! – Szívtam be a férfi ismerős illatát, mialatt magamhoz öleltem a cukrászdában, és végigfutott rajtam az ismerős, bizsergő érzés. Most jutott el a tudatomig, ha ő itt van, akkor az a furcsa látomásszerűség nem történhetett meg. Szerencsére…

- Valami gond van? – Kíváncsiskodott kissé eltolva magától. – Feszültnek tűnsz…

- Nem. – Ráztam meg a fejem, mert nem szerettem volna, ha tud a történtekről. Noha nagy valószínűséggel sokkal jobb lett volna, ha tud róla, én nem akartam. – Kicsit fárasztó volt a napom… De mesélj! Megtudtál valamit?

- Szeretsz a lényegre térni… - Nevetett fel jóízűen, miközben intett a pincérnek, aki felvette a rendelésünket. Ez után Caius, hogy még egy kicsit húzza az idegeimet, felvette az asztal mellett heverő, régi, fekete, kissé szakadt táskáját, és elővett belőle egy kis dobozt. – Viszont előbb szeretnék boldog születésnapot kívánni, Kirstie…

- Köszi. – Mosolyodtam el, mert már régen hívott Kirstie-nek, pedig régebben ez majdnem mindennapos volt… Ekkor felnyitva a dobozt, amiben egy nyakláncot találtam. Ezüstszínű volt egy medállal, ami egy sárkányt ábrázolt. – Nagyon tetszik. – Néztem kék szemeibe, majd megpróbáltam felrakni a láncot, ám végül Caius-nak kellett segítenie.

A rendelésünk pár percen belül megérkezett. Miközben a cukormázas sütiket fogyasztottuk, amiket itt nagyon fantasztikusan tudtak elkészíteni, szemem megakadt egy pár asztallal arrébb ülő páron.

A lány épp a táskájában keresett valamit, és a fiúnak magyarázott, miközben a srác egy mellettük elhaladó, kihívó öltözetű lányt bámult meg. A fiú barátnője ugyan ezt észrevette, ám nem szólt érte semmit. Ezt én furcsálltam… Ha a helyében lettem volna, én biztosan beolvastam volna a srácnak.

- Kirstie, figyelsz rám? – Kérdezte Caius lágyan, miközben lehajolt az imént leejtett villájáért. Ahogy kinéztem a háta mögött lévő ablakon tekintetem találkozott egy szőke lányéval. Ezután ismét Caius-ra összpontosítottam.

- Bocsi. – Sütöttem le a tekintetem. – Elbambultam… Megismételnéd, kérlek?

- Azt mondtam, sajnos nem tudtam semmit sem kideríteni William-ről. Nem rémlik a neve sem nekem, sem az ismerőseimnek. Fogalmam sincs, ki lehet ő…